Liu:

Álmosan nyújtóztam nagyot, kissé csalódottan, mert TaeHyung nem velem töltötte az éjszakát, így a tőle megszokott édes ébresztési mód is elmaradt. Sajnáltam, mert szerettem vele aludni. Mindig úgy ölelt magához, mintha az élete múlna rajta. A mobilom csörgésére elvigyorodtam, majd fogadtam anya hívását.
- Boldog születésnapot Kisszívem! – kurjantották egyszerre apával, amitől kuncogtam.
- Köszönöm, nektek pedig csodás napot.
A ritmikus pityegésre elemeltem fülemtől a telefont, megnézve, ki keres.
- Anya, visszahívlak. Tae zaklat – hadartam, majd bontottam a vonalat és fogadtam vőlegényem hívását – ’Reggelt Van Gogh! – mosolyogtam.
- Szia Liu. SuBin elvileg délután ott lesz nálad és elkészíti a sminked  megcsinálja a hajadat. Lesz egy közös fotózásunk – regélte.
- Velem? – döbbentem meg.
- Persze. Na, le kell tennem, mert rohanok. Szia. – és azzal a lendülettel rám baszta a telefont.
Teljes zavarodottsággal pislogtam magam elé. Van Gogh elfelejtkezett a születésnapomról? A retkes kis szottyos! Jókedvem érthető oknál fogva szertefoszlott, mint a hegyilevegőben terjengő lepkefing, majd elhatároztam: a nap további részében, mindenkivel köcsög leszek. Kivánszorogtam a konyhába, hogy legalább, koffeines szervezettel lehessek gyökér. Hajamba túrtam, félreseperve arcomba lógó tincseim és ledermedtem a serényen főzőcskéző HoSeok láttán.
- Jó reggelt Csöppség! – mosolygott szélesen – Ülj le, viszem a reggelit.
Hobival valahogy nem akartam szemét lenni, mert hát mégiscsak befogadott, amikor elhomleszedtem. Szófogadóan lehuppantam az étkezőasztalhoz és vártam a messiást. Alig két perccel később meg is jelent, vigyorogva elém helyezve egy gyertyákkal díszített tortát és egy bögre kávét. Nem is tudom, mi hatott meg jobban. A figyelmessége, a koffeines lötty, vagy, a tény, ő Taeval ellentétben, nem feledkezett meg rólam. Ordenáré módon bőgtem, elegánsan egybefolyó takonnyal és nyállal, míg Hobi elénekelte nekem opera életérzéssel a boldog születésnapot dalt. Nagyon édes volt tőle és a végére már szabályszerűen agonizáltam örömömben. Elém rakott egy szépen becsomagolt dobozt, amit természetesen a másodperc tört része alatt végeztem ki. Egy fekete- zöld baseballsapka lapult ott, „I am the supreme Liu” felirattal. Eskü, ez volt nyomorúságoktól mentes életem legszuperebb és legkedvesebb ajándéka egyben. Örömmámorban fetrengve pattantam fel és ölelgettem meg kurvapecér HoSeok haveromat. A srác karjai szorosan tartottak, míg én könnyáztatta arcom pólójába fúrtam, ott hagyva egy kis Liu féle DNS mintát. Veszettül édes volt tőle a gesztus. Majdnem romantikus pillanatunkat YoonGi szakította meg, aki épp unott ábrázattal jött be.
- YoonGi! – kurjantottam kissé arrébb lépve, de Hobi keze makacsul maradt derekamon – Szülinapom van, mit kapok? – vigyorogtam.
A Géniusz zsebébe nyúlt, aztán hozzám vágott kemény 50 wont.
- Isten Éltessen kis Kottyos – biccentett.
- Oh, gazdag lettem – kiáltottam boldogan – Hobi fiam öltözz – paskoltam meg vállát – anyu elvisz kurvázni – vonogattam szemöldökömet.

*&*&*&*



Magára hagytuk a kanapén fetrengő, öregesen vörösbort szopogató rap fejedelmet és útnak indultunk a vidámparkba. Sosem voltam még Lotte Worldben, ezért érthető okból kifolyólag teljesen felpörögtem. Messziről láttam már, de odabent sosem voltam. Hobi mellett, az anyósülésen végig vigyorogtam. Kívülről úgy festhettünk, mint két Minyon. Mindketten kantáros farmerben feszítettünk, baseball sapkával a fejünkön. Igyekeztem nem arra gondolni, milyen jól néz ki így HoSeok, de a tény tagadhatatlan volt. Évezredeknek éltem meg, mire a srác végre parkolóhelyet talált. Nevetett, ahogyan kezét fogva rángattam magam után totál zizisen. Persze, hogy nem zsongott be annyira, mint én, hiszen, járt azelőtt ott. Hobi megvette a belépőket, amit csak azért fogadtam el, mivel szülinapom volt és állítása szerint, ez a program is része az ajándékomnak. Ugrándoztam mellette, kantárjába kapaszkodva addig is, éreztetve vele, mennyire odabent lennék már.
- Gyere már Hobi! Klimaxolni kezdek, mire bejutunk – nyafogtam kifejezetten felnőttesen.
- A barátnőd nagyon türelmetlen – ingatta fejét a jegyárus srác.
- Te most beszóltál nekem bátya? – ráncoltam homlokomat.
HoSeok megelőzve a bajt inkább befelé kormányzott, széles mosollyal ajkain.
- Hová szeretnél menni elsőnek? – kérdezte.
- Mindenhová – kiáltottam fel – szereznünk kell egy térképet és kell egy haditerv – öklöztem a levegőbe – Na, akkor, mondom mit nem csinálunk. Nem ülünk fel a hullámvasútra, az óriáskerékre, sem olyasmire, amitől hánynék. Nem korizunk, mert elesek és levágják az ujjamat, nem állunk szóba idegenekkel, apácákkal sem. Viszont, veszünk vattacukrot, lövöldözünk minden szarral mindenkire. Kivégezzük a cselédlelkű szolganépet a bánatos picsába és ha véletlenül találok egy cuki kutyust, haza visszük. Na, hol kezdjük? – vigyorogtam rá.
- Akvárium? – kérdezte lelkesen.
- Öhm... – hervadt le mosolyom – Nem igazán csípem az ilyesmit.
Nos, hát Hobi igazán kreatívan megoldotta a problémát. Elhurcolt a vízi parkba. Kemény fél órával később ott feszítettem a gyerekmedence szélén, fekete úszódresszben, sárga karúszókkal kezeimen, búvárszemüvegben. HoSeok röhögött, mint az állat, pláne, amikor megiramodtam, hogy a bokáig érő vízben felderítőútra indulok.
- ...úgy, még egy lépés... tervezetten oda... még egyet – biztattam magam hősiesen.
- Liu...
- Jézusuramisten! – ordítottam fel.
- Neked víziszonyod van? – érdeklődte vigyorogva.
- Hát, előfordulhat, persze, nem törvényszerű, de feltételezhetően, fennáll annak az eshetősége, hogy netalántán, megeshet az... – hadováltam.
- Csöppség... – billentette félre fejét.
- Talán – sóhajtottam.
- Fogjam a kezed? – lépett be ő is a majdnem mély vízbe kacsóját nyújtva, melyet hezitálás nélkül elfogadtam.
Kézenfogva ténferegtünk a medencében, ide-oda mászkálva, kerülgetve a pancsoló pelenkásokat és kicsit nagyobb gyerekeket. Hobi édesen mosolygott rájuk, bár, tőle nem is vártam volna mást. Mindenkivel kedves volt és tőle megszokottan beragyogta a napot.
- Úszni sem tudsz? – érdeklődte.
- Nem igazán – csóváltam fejem.
- Megtanítsalak? – ajánlotta.
- Tudsz újraéleszteni? Elvégeztél elsősegélytanfolyamot? – faggattam.
Felnevetett, majd lehámozta szemüvegemet, ezáltal, élesebben láthattam mosolygó pofiját.
- Vigyázok rád, rendben? – emelte meg szemöldökét.
- De ha meghalok, megverlek – fenyegetőztem felhúzva orrom.