Liu:




Miután Sasaeng Retek ribanc No. 1 volt oly kedves és eltörte a vállam, kijöttek a rendőrök, aztán a mentő és kórházba szállítottak. Sosem voltam még kórházban, de baromi buli volt. Megműtöttek, telenyomtak fájdalomcsillapítóval, kaptam egy fasza kis szobát és egy kifejezetten szexis hálóingben vártam az én Van Gogh-omat, hogy oltárt emeljen nekem csodálatos önfeláldozásom miatt. Fájdalmaim nem voltak, sőt, tökre faszántosan fetrengtem az ágyon, várva a messiást. Tae hamarosan be is állított, nyomában Jungkookkal és SuBinnel. Oppám arcán tisztán látszott az aggodalom és a mérhetetlen bűntudat.
- Tae! – kurjantottam vidáman, mikor belépett a szobába – Szarrá vertek, mint a kurvaélet, de tök menő volt.
- Liu... Kicsim, annyira sajnálom. Ott kellett volna lennem veled és megvédeni. Ez az én hibám – esdekelt TaeHyung.
- Mi történt? – faggatott SuBin.
- Há’ mi? – tettem fel a költői kérdést – Nekem rontott tíz csaj egyszerre, eltörték a vállamat, a mentőben meg olyan hangeffekteket produkáltam, mint egy betépett teve. Megműtöttek, az a szexis ápoló fiú betakargatott. Egyébként, most kijelentem, én itt akarok maradni. Az a csávó bitang jól néz ki és meg is kérdezte, van e barátom, de azt hazudtam, katona és épp a fronton haldoklik – ecseteltem – Amúgy anyám tutira ki lesz akadva, ha ezt megtudja. Ráadásul, a dokibácsi közölte, valami terápiára kell majd járnom, ami nem fog menni, mert olyan csóró vagyok, hogy engem is a galambok etetnek. Szóval, igényelhetem meg a rokkantságit – bólogattam.
SuBin imádkozósáska pózban röhögött erőteljesen. Jungkook igyekezett kulturáltan nem vihogni, Tae meg idegesen pislogott. Nem értettem, mi baja van. Nemrég jártam meg a frontot és ketrecharcoltam egy csapat őshonos prostituálttal. Az lenne a minimum, hogy sajnál, vagy hoz nekem egy matricát, de ez nem történt meg, így rendesen csalódott voltam.
- A többiek már tudják, hogy meghaltam? – érdeklődtem vidáman.
Ez volt az a pont, amikor Kookból kitört a nevetés és térdeit csapdosva vihogott, luxus ribanc módjára.
- Kapsz egy testőrt – jelentette ki TaeHyung.
- Oh, szólj Wonhonak – vigyorogtam – Neki megengedem, hogy a csupasz testével védelmezzen. Kifejezetten élvezném. Járkálhatna póló nélkül, meg ilyesmi – bólogattam.
- Mennyi fájdalomcsillapítót adtak neked? – vizsgálgatta Jungkook az infúziós tasakot, ám félreütöttem a kezét.
- Nem nyúlsz hozzá! Jó’vanazúgy. Mi már barátok vagyunk – közöltem.
- Liu... – sóhajtotta Tae – Ezt a sok baromságot most elnézem, mert be vagy nyomva és nem haragszom, amiért más pasasokról áradozól. Koncentrálj a lényegre, bébi. Kihallgattak a rendőrök?
- Minek? Nem akarok gyakornok lenni – fintorodtam el.
- A támadás miatt – tette hozzá SuBin.
- Jaaa – világosodtam meg – Nem.
- Fel kell jelentened a lányt – mondta komolyan TaeHyung.
- Bíróság, ítélet, meg minden ilyen? – lelkesültem fel és sírást tettettem – Bíróúr! Az a degenerált, lecsós kurva leszaggatta a méhem. Hogy fogok így szaporodni? Mit mondok az én drága uramnak? „Tae, mi már csak osztódással szaporodhatunk, mint az amőbák?”.
- Szerintem, ezt a megbeszélést halaszd későbbre Hyung – javasolta Jungkook megveregetve Tae vállát – Nincs olyan állapotban.
- Liu mindig ilyen állapotban van – morogta a másik idol fejcsóválva.

*&*&*&*



Bágyadtan pislogtam az ágy mellett gubbasztó Taera, bal oldalamon fekve. A gyógyszer hatása elmúlt, így érzékeltem a jobb vállamban tomboló fájdalmat, mely nem volt kellemes. Csak ketten voltunk a szobában. A srác a fejemet simogatta, szerelmesen nézve engem.
- Egyetlenem – szólalt meg halkan TaeHyung csillogó szemekkel.
- Hmm?
- Szeretném, ha hozzám költöznél. A menedzser szerint is ez lenne a legbölcsebb megoldás. A net tele van veled. Mindenki arról beszél, hogy menyasszonyom van és a reakciók megosztóak. Amint visszaérünk Szöulba sajtótájékoztatót tartunk és elmondom, mi a helyzet. Rettegek attól, hogy ennél komolyabb bántódásod esik. Felhívtam az ingatlanost is, és van pár kifejezetten jó ajánlata. Közel a dormhoz és a Big Hit-hez – regélte.
- Miért kellene emiatt hozzád költöznöm? – értetlenkedtem.
- Mert... – sóhajtotta – A rámenősebb fanok már mindent kiderítettek rólad. Mi a neved, hol dolgozol, hol laksz. Nem lenne okos, haza menned a szüleidhez – okoskodott.
- De én... – keltem volna fel, de a belém nyilalló fájdalomra felszisszentem, majd visszahanyatlottam a matracra – nem szeretném magukra hagyni anyáékat. Segítenem kell nekik – mondtam kétségbeesve.
- Felnőtt nő vagy Jagiya. Ideje saját életvitelt kialakítanod – cirógatta meg pofimat.
- Nem! Te ezt nem érted! Velük kell maradnom TaeHyung! Segítenem kell nekik! – kiabáltam könnyes szemekkel.
- Liu – vált tekintete végtelenül szomorúvá – Nem igaz. Amit az óvodában mondtak neked, nem igaz. A szüleidnek te vagy a mindene. Nem visznek vissza az árvaházba, ha nem segíted őket.
Ajkaim megremegtek az emlékképre. Az oviban mindig kíváncsiskodtak, én miért nem úgy nézek ki, mint ők? Ezért, elmeséltem, hogy engem örökbefogadtak. Hyerin erre előadott egy rémtörténetet, aminek az volt a lényege, az adoptált gyerekeket visszaviszik, ha engedetlenül viselkednek, mert a rossz gyerekek senkinek sem kellennek. Hittem neki és rettegtem attól, hogy anyáék is lemondanak rólam. Attól a naptól fogva nem játszottam sárban, nem koszoltam össze a ruháimat, nem feleseltem vissza, nem hangoskodtam. Elpakoltam magam után, jól tanultam, segítettem a házimunkában, körberajongtam családom minden tagját. Így, felnőtt fejjel már tudtam, Hyerin hazudott és egy seggfej kurva, amiért ilyesmivel tömte a fejemet. Mégis, lelkem legmélyén ott élt a kislány, aki betegesen rettegett attól, hogy lemondanak róla és magára hagyják, több tucat, hozzá hasonló, árva gyerek közt. Nem akartam elköltözni otthonról, mert akkor én is engedetlen gyerekké váltam volna, aki senkinek sem kell. Tae igazi családban nőtt fel. Ő ezt nem érthette.