Liu:




TaeHyung lassan három hete volt távol. Betartotta ígéretét és mindennap beszéltünk, mégis rettenetesen hiányzott. Még távolról is gondoskodott rólam. Naponta kaptam ajándékokat, ebédet a munkahelyeimre, amitől elolvadtam. Tehetetlen voltam ellene és lehetetlen küldetés is volt, így hiába küzdöttem, bele zúgtam. De úgy rendesen, szivatósan. Azok a hülye fanvideók a mániámmá váltak. Esténként a gép előtt görnyedtem depresszív fejjel és a képernyőt bámultam. Nem értettem, mit akar tőlem TaeHyung, hiszen akárhová belépett, minden szempár rászegeződött. Kétségtelenül attraktív volt és rendelkezett azzal a bizonyos plusszal, ami az embereket lenyűgözte és a közelében akartak lenni. Idegesített az a megszámlálhatatlan lány, aki körülvette, valamint a tudat, hogy igazán sosem lesz az enyém. Mindezek ellenére próbáltam mosolyogni és jókedvűnek tűnni, ám nem mindig ment.
Egy pénteki nap a kasszában kellett melóznom, mert a főnök – aki amúgy ezt csinálta – nem jött be reggel. A bolt forgalma szokásosan haladt, Hyerin pedig túlságosan is elfoglalt volt a fontos semmittevéseivel, hogy megmozduljon, így rám hárult minden. Szíves-örömest lerúgtam volna a méhét, de már ahhoz sem volt hangulatom. A futár srác széles mosollyal lépte át a küszöböt. Három hetes, mindennapos találkozásunk okán egész jól összehaverkodtunk. Egy kedvűen átvettem az aznapi, Tae által küldött ebédemet, majd fújtatva lehuppantam a székre. A Monsta X Hero-ja felcsendült a zsebemben, mire kapkodva csatlakoztattam a fülhallgatómat és fogadtam a videóhívást. TaeHyung fáradt arca jelent meg a kijelzőn, amitől összefacsarodott a szívem. Aggódtam miatta. Túlhajszolta magát és szomorúan csillogó szemei is zavartak.
- Szia Marilyn Monroe! – köszöntött, majd szörnyülködve kiáltott fel – Levágattad a hajadat?!
- Igen Van Gogh, de csak egy kicsit.
- Kopasz lettél!!! – háborodott fel eltúlozva a dolgot.
- A vállamig ér, nem lettem kopasz – forgattam szemeimet – Merre vagy most?
- Sao Pauloban – válaszolta szűkszavúan – Utána irány London, Párizs... Jaj, Liu – nyögött fel látványosan kínlódva – Annyira hiányzol. Most sokkal nehezebb minden. Előtted is nehéz volt kiállni hamis mosollyal a színpadra, de most... Félre ne értsd, csodálatos az A.R.M.Y. és tényleg boldog vagyok attól a mérhetetlen szeretettől, amit tőlük kapok, csak aztán eszembe jutsz Te és...pfff... – fújtatott.
- Boldogtalanná teszlek? – vontam össze szemöldökömet.
- Mi? Nem! Liu eszedbe se jusson ilyesmi. Boldog vagyok veled, igazán, de ettől még elszomorít a hiányod – hadarta csalódottan – Nem lehetne, hogy ide utazz? Hozzám? – tudakolta reménykedve.
- Dolgoznom kell. Nem vehetek ki csak úgy szabadságot – ingattam fejem.
- Jaj, Liu... – temette tenyereibe arcát – Esküszöm, ez a Pokol – hirtelen kapta fel fejét – Ne haragudj. Milyen napod van? Fáradtnak látszol.
- Mert, fáradt vagyok. Nehéz napom van és egyre türelmetlenebb vagyok. És még hol van az este? – tettem fel a költői kérdést.
- Hyerin nem segít? – ráncolta homlokát.
- Há’ hogy segítene má’? – horkantam fel – Állandóan a nem létező farkát veri, meg azt a kurva tetriszt bassza! A férfinem vágya, az igen nagy Famme Fatale – hepciáskodtam.
TaeHyung mélyről jövő, őszinte nevetése megmosolyogtatott. Örültem, hogy annak ellenére, hogy én rosszul érzem magam, meg tudom őt nevettetni. Tapsikolva nevetett, néha az asztalt ültlegelve.
- Hát ez... jaaj... – fogta hasát – Észrevetted, hogy amikor ideges vagy mindig tájszólással beszélsz? Ez nagyon vicces – röhögött.
Mosolyom lehervadt. Kim TaeHyung féle udvarlási forma level: végtelen. Elhatároztam, sürgősen leszokok erről a fajta beszédstílusról, mielőtt még nevetségesebbé válok miatta.
- Noona!
Egy középiskolás srác ácsorgott a kassza előtt, kosarát szorongatva, kissé elesett tekintettel.
- Noona?! – csattant fel TaeHyung teljesen felháborodva, bár ezt a srác nem hallhatta – Ki ez a pasas és miért hívja az én barátnőmet noonának? Huh? – hőzöngött.
- Jaj, mert te hogy hívod a staffos csajokat? – keltem az ismeretlen fiú védelmére – Neked mindent szabad, ugye?!
- Az más! Mi együtt dolgozunk Liu – védekezett – Te megcsalsz engem?
- Hogy csalnálak már meg te elvetemült?! – kiáltottam fel – Hát mindjárt átnyúlok ezen a tetves kijelzőn és megütlek úgy, rögtön megcsap a változás szele! – fenyegetőztem.
TaeHyung még pampogott valamit, de kikaptam a fülhallgatóimat és a vásárlóra figyeltem. A hívást nem bontottam, mert időt akartam nyerni, újabb beszólások után agyalva.
- Ne haragudj, miben segíthetek? – mosolyogtam a srácra, aki erre elpirulva szegte le fejét.
Szégyenlősen feltette kosarát a pultra. Sietősen, mégsem kapkodva csipogtattam le a termékeket és közöltem a végösszeget. A srác kifizette, majd váratlanul az egyik csokit visszaadta.
- Ezt neked adom Noona, hogy szép napod legyen és egyél valami édeset is. A barátod helyében, én is féltékeny lennék egy ilyen meseszép lányra. Vigyázz magadra Noona – hajolt meg és kisietett.
- Jaj, de cuki volt – helyeztem drámaian szívem fölé a tenyerem ábrándozva.
Eszembe jutott Tae, így sürgetve visszadugtam a füleseket és kezembe vettem a telefont. Felhúztam orrom meglátva egy igencsak dühös Kim TaeHyungot. Csikorgatta fogait mérgében.
- Cuki volt?! Cuki?! – ordította, amitől összerezzentem.
- Tae... – sóhajtottam fáradtan.
- Azonnal indulj haza csomagolni! Jössz hozzám és egy pillanatra sem engedek férfiak közelébe. Mit udvarolgat neked az a kis hülye? Huh?
- Tudod, kifejezetten jóképű vagy, amikor mérgelődsz – jegyeztem meg mosolyogva.
Tae füle tövéig pirult és úgy vigyorgott, akár egy bolond gomba. Nagyon édesen festett zavartan.
- Szóval, jóképűnek tartasz? – tudakolta letörölhetetlen vigyorral.
- Persze – vágtam rá.
- Ugye, tudod, hogy nagyon szeretlek? – kérdezte érzelmesen.
- Én is téged Tae – mosolyogtam továbbra is.
- SZERET!!! – pattant fel ordítva, kirohanva a szobából, eltűnve a kijelzőről, de így is hallhattam üvöltözését – AZT MONDTA, SZERET!!! VÉGRE KIMONDTA!!