Úgy rohantam haza, mint luxusprosti jacht szezon idején a tengerpartra. Nem laktunk messze a bolttól, ennek ellenére, fejvesztve futottam le azt a pár utcát. Bevetődtem a kapun, folytatva utamat be a házba, egész a konyháig.
-ANYA!!! – ordítottam lihegve, megtorpanva szülőm előtt, mire ő kiejtette a kezében tartott fakanalat és a szívéhez kapott – Láttam egy szellemet!
Anyukám körülbelül úgy pislogott rám, mint amikor 7 évesen ünnepélyesen bejelentettem, hogy pornószínésznő akarok lenni. Akkor csak annyit fogtam fel a témából, hogy a pasik oda s vissza vannak azokért a nénikért, nekem meg imponált. Persze, azóta rájöttem, hogy sokkal összetettebb ez a foglalkozás és felhagytam pornózási ambícióimmal.
-Komolyan mondom! – folytattam – Bementem egy boltba, hogy ajándékot vehessek neked, megkértem egy fura pasast, akire azt hittem, ott dolgozik, segítsen. Segített, meg minden és amikor fizettem, kiderült, hogy nem is dolgozik ott az eladón kívül más. Tuti szellem volt!!! – ragadtam meg vállait, rázogatva őt – Szólni kell a tévéseknek és levadászni. Hős leszek!
-Liu – feszegette le magáról anya kezeimet – Ajándékot vettél nekem? – érzékenyült el.
-Nem fogod fel a helyzet súlyosságát, mi? – vágtam csípőre karom.
-Cipővel vagy bent? A szőnyegemen? – sandított lábaimra.
-Ajándékot? – vigyorodtam el, mentve a szituációt – Vettem neked, igen. A világ legcsodálatosabb édesanyjának, aki hozzáteszem, nem fog megverni, amiért cipőstől vagyok bent, dukál a meglepi.
Anyám elmosolyodott, majd felnevetett. Szerettem, amikor kacagott, mert az egész arca felragyogott tőle. Közelebb léptem hozzá, majd karjaimat körülfonva törékeny törzsén, szorosan átöleltem, mélyen belélegezve illatát. Semmi kétség, lehetek akármilyen idióta, nekem van a legszuperebb anyukám a világon.

*&*&*&*




Délelőtt tíz óra volt, de már hulla fáradtnak éreztem magam. Ennek ellenére, minden rám kiszabott feladatot rendesen elvégeztem munkahelyemen. Hyerin különösképp nem erőltette meg magát. Az egyik polcnak dőlve, pasizós pózba vágódva sasolt ki a kirakaton. A csaj egyébként nem rendelkezett világmegváltó terekkel a jövőt illetően. Egyetlen célja volt: minél tehetősebb oppát kifogni, aki eltartja majd a formás seggét. Őshonos kurvafajta és csak szánni tudtam ezért, komolyan. Felmarkoltam egy újabb doboz árut, amit már beáraztam és a hosszú sorok közt a pulthoz sétáltam vele. Rutinos mozdulatokkal pakolásztam ki a polcra, szépen elrendezve. Az éppen kasszánál fizető maszkos srác követő tekintete frusztrált, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Gyorsan rakosgattam a rágókat, aztán visszavonultam előző helyemre. Az egész délelőttöm egyhangúan telt és még Hyerin is túlságosan nyomott volt, hogy életvitelével cseszegessem. Jobb szerettem a vidám, nevetéssel töltött napokat. Egy kapkodva elfogyasztott ebéd után rohantunk Hyerinnel együtt a kis japán étterembe, lehúzni a délutáni műszakot. Nem azért melóztam ennyit, hogy meggazdagodjak, vagy űrhajót építhessek. A családomat támogattam minden egyes wonnal. Kapkodva átvedlettem egyenruhámba, aztán a pulthoz vonultam. Kazu, egyik kedvenc munkatársam széles mosollyal fogadott, várva egy tőlem jól megszokott beszólásra. Csodálkozva emelte meg szemöldökeit, mikor ez elmaradt. Az egésznapos csendesség rossz kedvűvé tett. Hyerin váratlanul felsikkantott és úgy mellbe vert, azt hittem, lecsúszik az emlőm a hasamba és fejős tehénné alakulok át.
-OMO!! Liu, itt a Bangtan boys – suttogta felpörögve.
-Nézd meg az arcom – mutattam rezzenéstelen, érzelemmentes ábrázatomra – Úgy festek, mint aki a bugyijába élvezett?
-Aish! – fújtatott bosszúsan – Mindegy, csak kérlek... könyörgöm, ne égess be a hülye szövegeddel – tekintett rám könyörgőn.
-Igyekszem – biccentettem.
Megvártuk, míg a nyolc maszkos egyed elfoglal egy nagyobb asztalt és mivel az én oldalamat választották, nekem kellett kiszolgálnom őket. Hyerin irigy és gyűlölködő pillantásával kísérve, komoly képpel álltam az asztalhoz. Mélyen meghajoltam, köszöntve őket és átadtam az étlapokat. Egyikük, azt hiszem, a Kim TaeHyung nevű feltűnően bámult, ami miatt kissé feszengtem. Kazura lestem, aki feltartott hüvelykujjal vigyorgott, megmosolyogtatva.
-Tetszett édesanyádnak az ajándék?
A túlontúl ismerős, mély baritonra vissza kaptam fejem és egyenesen a srácra néztem.
-Elnézést? – kérdeztem zavartan.
-Az ékszerdoboz. Tetszett anyukádnak?
A felismerés hirtelen csapott hátba, de jó erősen. Szám tátva maradt, majd győzelemittasan felkiáltottam.
-Te vagy a szellem!
Szórakozottan felnevetett, közben biccentve. Azért, enyhén csalódott voltam amiatt, hogy nem paranormális élményben volt részem előző nap, merthogy az általam szellemnek titulált pasas nem volt kísértet, de még csak halott sem. Pech! Pedig, gyakoroltam a tükör előtt, mit fogok előadni a tévéseknek.
-Egyébként, tetszett neki. Nagyon. Még arról is elfeledkezett, hogy kiszaggassa a májamat, amiért cipővel léptem a szőnyegére – meséltem – Köszönöm – hajoltam meg ismét.
-Itt dolgozol? – érdeklődte mosolyogva.
-Pff... valójában, elraboltak és éhbérért melóztatnak. Az a srác – mutattam Kazura – néhanapján verni is szokott.
TaeHyung homlokát ráncolta, mosolya lehervadt. Megint túl sokat pofáztam és kínos helyzetbe kevertem magam.
-Csak vicceltem – világosítottam fel – Enyém a hely.
-Tényleg? – lepődött meg.
-Dehogyis – legyintettem – Sikerült választani? – néztem körbe a többieken.
Erősen koncentrálva  felkörmöltem a hosszú rendelést és visszaszambáztam a pulthoz. Tarkóm bizsergett a kutakodó tekintettől, mely feltehetően a Mégsem Szellemfiúé volt. Nem tudtam hová tenni a nekem szentelt figyelmét és ez összezavart. Hátra akartam fordulni, megbizonyosodni arról, tényleg néz e, de a nyakamba zúduló forró leves sokkalta jobban érdekelt. Hyerin gúnyosan mosolygott rám, én pedig elhatároztam, beiratkozok a faszomba egy karate tanfolyamra, hogy egy spéci rúgással eltávolíthassam a fejét.