Kezdhetném azzal a bemutatkozást, mint a többi csaj. Ez és ez vagyok, ilyen megaszar az életem, hányatatott sorsú kisgyerekként nőttem fel és a többi szívszaggató duma. Bocsi, de itt nem lesz ilyen. A nevem Sin Liu  húsz éves vagyok és ismerőseim szerint, totálisan idióta. Persze, van ebben ráció, de sokkalta jobban kedvelem a „vicces lány” jelzőt, ráadásul, az kevésbé égő a pasik előtt. Na, nem mintha vetekednének értem a jelöltek, de hát, mégiscsak tartsuk a látszatot. Imádom felvidítani és megnevettetni az ismerőseimet. Anya szerint, ez baromi ciki tud lenni, szerintem meg baromi poén. Gyermekkoromat tekintve nem adtak el senkinek, nem dolgoztattak éhbérért a rizsföldeken sem, sőt, még verni sem vertek. Tudom, gáz vagyok, hogy semmi nyomorúságot nem vagyok képes felmutatni, de majd igyekszem. Anya a leggyönyörűbb, legkedvesebb és legjobb édesanya a világon. Apukám vicces, jó fej és fiatalos. Nagymamám elhivatott hullagyalázó. Kiskoromban kismilliószor elmantrázta a jól ismert szöveget „ ha leesel arról a kurva cseresznye fáról és meghalsz, még meg is verlek”. Kemény az öreglány és még nagyapa sem mer szarozni vele. Mondjuk, meg tudom érteni. Külsőm a koreai mércével nem átlagos. Nagy kék szemeim vannak, hosszú, sötét hajam, valamint az itteni lányokhoz képest teltebb alakom. Basszus, mennyi piszkafa van itt! Nem vagyok ázsiai és igazából fogalmam sincs, honnan származom. Szüleimnek nem lehetett saját gyermekük, így örökbefogadtak két hetes koromban. Anya elmondása alapján, azért esett rám a választás, mert én voltam a legcukibb kisbaba. Szerintem, valójában az történt, hogy én visítottam a leghangosabban, az ott dolgozókat ez idegesítette, ezért gyorsba rátukmáltak valakire. Egy kis élelmiszer boltban dolgozok, plusz egy étteremben felszolgálóként. Uncsi az egész. Elsőre. Hidd el, jót fogsz szórakozni a beszámolómon! Hogy miért? Mert elmesélem, hogyan sikerült kifognom a világegyetem legédesebb pasiját, Kim TaeHyungot.

*&*&*&*

Fel s alá járkáltam az üzletben, polcról- polcra vezetve tekintetem. Anyának kerestem ajándékot. Igazából semmilyen különleges alkalom nem volt, mindössze, szerettem volna meglepni valamivel. Húsz perces kóválygást követően mentálisan feladtam a harcot és odaléptem az egyik feltételezhetően ott dolgozóhoz. A pasas magas volt, arcát eltakaró maszkkal, szemüveggel és baseball sapkával. Egy röpke pillanatra megdermedtem. Lelki szemeim előtt megjelent a jelenet, amint kiderül, az ürge rabló, én kiszúrom ezt és egy fasza videójátékból lesett harci mozdulattal bicskába ugrok, hatszor megpördülök lassítva a levegőben, majd lerúgom a fél veséjét. Szuper jelenet lett volna, de tényleg. Valószínű, a YouTube-on  kötöttem volna ki, aztán a koreai Wonder Woman jelzővel illettek volna és három hétig ingyen kajálhattam volna a szomszédos büfében. Sajnos, semmi ilyen nem történt. A férfi rám emelte rózsaszín lencsés szemüvege mögött megbúvó nagy szemeit, aztán mély baritonján megszólalt.
- Segíthetek?
- Anyukámnak keresnék valami szuper ajándékot – böktem ki.
- Milyen apropóból?
- Csak úgy – vontam vállat – Mert szeretem és mert az anyukám.
- Mi édesanyád kedvenc elfoglaltsága?
- Apámat oltogatni – vágtam rá.
A pasas felnevetett válaszomon, pedig, komolyan gondoltam.
- Miért nem készítesz neki valamit saját kezűleg? – érdeklődte, miután befejezte a röhögést.
- Csodás! Építek neki egy homokvárat – vigyorodtam el, ismét megnevettetve – Egyébként, vibrátort árultok? A nagyinak jövőhónapban lesz a születésnapja. Aggódok érte, mert az fix, hogy nagyapa nem turkál a bugyogójában és azért ilyen feszült mostanában – beszéltem komolyan.
Az eladó megint röhögött, olyannyira, hogy lehuppant a földre és térdeit csapdosta. Fejemet ingatva sóhajtottam fel. Felháborított, hogy míg nekem komoly problémáim vannak, ő rajtam derül. Hyerin, a legjobb barátnőm már rég kirohant volna, nehogy együtt lássanak.
- Szeretném, ha megmondanád a nevedet, hogy panaszt tehessek az üzletvezetőnél – vágtam csípőre kezem.
- Leonardo Da Vinci – hazudta – És téged, hogy hívnak?
- Marilyn Monroe – mosolyodtam el – Segítesz akkor?
- Persze, persze – kelt fel.
Elindult a hosszú sorban, mire követtem. Fejét ide-oda mozgatva keresgélt, felmérve a választékot. Végül, egy ékszerdobozt emelt fel. Lehet, hogy látszólag fura volt a csávó, de el kellett ismernem, ajándékot választani aztán tudott. Csodás darab volt, fafaragással, cikornyás mintákkal. Anya tuti örülni fog neki.
- Köszönöm Leonardo – hajoltam meg hálálkodva és terveztem ott hagyni, ám nagy kezét csuklómra fonta, megállítva.
Érdeklődve pislogtam eltakart arcára, amiből szinte semmit sem láthattam, barna tincseit leszámítva, melyek kilógtak a sapka alól.
- Megadod a telefonszámodat?
Kérdésére teljesen meglepődtem. A hülye szövegeim miatt nem igazán foglalkoztak velem a hímneműek. Az, hogy egy titokzatos srác elkérte a mobil elérhetőségemet, maga volt a csoda.
- Szatír vagy? – ráncoltam homlokomat.
- Dehogyis – mondta rögtön elszörnyedve.
- Akkor, sajnálom. Kizárólag, szatírokkal randizom.
- Most komolyan? – döbbent meg.
- A francokat, csak nem akarom megadni – vigyorogtam.
- Furcsa lány vagy – állapította meg.
- És még bunkó is. Na szia! – hagytam ott.