Liu:



TaeHyung szülei a srácok koncertjén voltak, míg én vigyáztam két kistestvérére, EonJin-re és JeongGyu-ra. Tökre fain gyerekek voltak, olyan tipikus örökmozgó, vidám törpeterroristák, akik rögtön levettek a lábamról. A Lilo és Stitch-et néztük Tae tabletjén.
- Liu Unnie!  – nyöszörögte panaszosan EonJin – Elmegyünk gumicukrot venni?
Felsóhajtottam. Nem szabadott volna elhagynunk a hotelt, márpedig ott nem lehetett gumicukrot kapni. Tudom, mert előző este megkérdeztem.
- Várj még egy kicsit. Tae Oppa majd biztos vesz neked egy rakás gumicukrot. Rendben Édeske? – simogattam meg haját.
- Noona légyszíves – biggyesztette le ajkát szomorúan JeongGyu.
- Jól van – adtam meg magam – De gyorsak leszünk, mint a lepkefing.
Kelletlenül farzsebembe csúsztattam TaeHyung bankkártyáját, amit éppen az ilyen eshetőségre hagyott nálam, majd kézen fogtam a két gyereket és elhagytuk a szobát. Lelkesen mesélték legizgalmasabb élményeiket, míg átsétáltunk a boltba. Tényleg nagyon aranyosak voltak, tisztelettudók és okosak. Az üzletbe belépve enyhe pánik szaladt rajtam végig. Egy körülbelül nyolc- tíz fős koreai lánycsoport rostokolt odabent. Nem is ez miatt aggódtam, hanem az A.R.M.Y. feliratú pólójuk keltett aggodalmat bennem. Néhányuk „V”-s felsőt viselt. Reménykedtem benne, nem sasaengek. A koncert elvileg már véget ért, lehettek egyszerű rajongók. EonJin elvett egy kosarat és azt szorongatva járkáltunk az édességes sorok közt. Fél szemmel a lánycsoportot lestem. Az egész kicsit olyan volt, mintha titkos küldetést kellett volna megcsinálnom.
- Noona – rángatta meg finoman pólómat JeongGyu.
- Hmm? – pislogtam le rá mosolyogva.
- Azok a lányok nagyon néznek téged – lesett a csoport felé kissé ijedten.
- Sietünk, jó? – próbáltam nyugtatni megsimogatva fejét.
Belepakoltunk jó pár csomag gumicukrot, szívószálas üdítőt és egyéb rágcsálnivalót, majd a kasszához mentünk fizetni. Bepakolva a szatyorba megkönnyebbült sóhajt eresztettem. Azt hittem, megúsztuk és mehetünk is vissza rajzfilmeket nézni. Hát, benéztem.
- Hé Te! – kiáltott rám az egyik „V” pólós csaj.
- Igen? – fordultam hozzájuk az ajtóból.
A két gyerek közelebb húzódott hozzám, beleépülve az oldalamba.
- Te staffos vagy?
Eltöprengtem a kérdésen és mentálisan önsanyargatási rituálét hajtottam végre, amiért reggel a „BTS STAFF” címezésű felsőt húztam fel.
- Igen – hazudtam.
- Daebak! – lehelte egy másik – Akkor, te személyesen is ismered a srácokat!
- Igen – biccentettem.
- Add meg a telefonszámukat! – parancsolt rám a „V” textiles.
- Sajnálom, de elveszíteném az állásomat – ingattam fejem és kinyitottam az ajtót, hogy távozzunk.
A lány, aki leszólított erőszakosan megragadta csuklómat és ijesztő, megszállott ábrázattal tekintett rám.
- Muszáj találkoznom TaeHyungieval. Szerelmes vagyok belé! Ő lesz a férjem. Ő a mindenem. Én vagyok számára a tökéletes lány.
Más esetben jót nevettem volna egy ilyen szövegen. De nem Tae barátnőjeként. A „csöves gyűrűvel” az ujjamon. Alaposan megszemléltem. Kifejezetten csinos volt, szép arccal. Lehet, tényleg jó párost alkottak volna.
- Sajnálom, nem lehet – válaszoltam kimérten és kihúztam kezem a szorításból.
- Találkoznom kell vele! TaeTae Oppaval összetartozunk! Össze fogunk házasodni! – sikoltozta hisztérikusan a bige. 
JeongGyut természetesen éppen aznap szállta meg egy igazságosztó szellem és előre lépve, harciasan beszélni kezdett.
- Ez nem igaz! Liu Noona lesz a Hyung felesége. Tegnap megkérte a kezét és lesz sok gyerekük is. Szerelmesek és mi is szeretjük Noonat, mert kedves és játszik velünk – vett védelmébe a kissrác.
Édes volt, de tényleg és értékeltem is a gesztust. Ám nem akkor kellett volna rájönnie a szószóló harcikakas életérzésnek. A csaj arca megrándult. Szemeiben tisztán látszott, hogy elkattant nem létező agyában valami. Nagyot nyeltem és bizakodtam, hogy betudja egy szimpla, gyermeki hazugságnak.
- Fussatok vissza a szállodába és ne álljatok szóba senkivel – súgtam a két kölyöknek, aki bólintott és megfogadva a javaslatot kisprintelt.
Egyedül maradtam az őrült sasaengekkel, ami valljuk be, nem volt valami biztató felállás. Tízen egy ellen, fasza kis meccs lesz. Legalább, a temetésemen Kim „Van Gogh” TaeHyung csöves gyűrűje fogja díszíteni az ujjam, vigasztalásképp.
- Tae Oppa barátnője vagy? – kiáltotta drága lelkitársnőm idegállapotban – Elakarsz minket szakítani egymástól! Nem is vagy az ideálja! Én sokkal csinosabb vagyok nálad! Ki a franc vagy te?! Miféle jött- ment senkiházi kis ribanc? Az a jó kurva anyád nem tanított meg a tisztességre?! – üvöltözte.
Na már most, kérem szépen, Komajányok és Komafiúk! Engem szidhatnak durván, lehordhatnak mindennek. Hívhatnak retardáltnak, aluliskolázottnak, földönkívülinek, parasztlánynak és minden egyébnek, mert rohadtul nem hat meg és nem lesznek álmatlan éjszakáim emiatt. DE! Egyetlen várbörtöni, eszelős feminista kurva sem illetheti az édesanyámat ilyen ordenáré jelzőkkel. Anyám szent asszony! Érte ölök, mint a kurvaisten. Ökölbe szorítottam ujjaimat, dühösen nézve a sasaeng lotyóra.
- Minek nevezted az anyukámat? – sziszegtem.
- Kurvának – ismételte – Egy utolsó, rühes, korcs kurvának, aki nem képes megnevelni a lányát – súlyosbította helyzetét.
- Na ide figyelj te kis idegbeteg – léptem közelebb vészjóslóan – Engem nem érdekel, mennyire megszállottan rá vagy kattanva TaeHyungra, vagy bármelyik másik tagra. Nem érdekel, engem minek hordsz el, de az édesanyámat még egyszer ne merészeld a szádra venni, különben, megvárom amíg egyedül leszel, elkaplak, bevonszollak egy sötét sikátorba és elvágom a torkodat. Tisztelettel beszélj más szüleiről, pláne úgy, hogy én sem szidtam a te családodat. – fenyegetőztem.
A csaj egyáltalán nem ijedt meg. Erősen meglökött a mellkasomnál fogva, neki egy másiknak és egyszerre többen támadtak rám. A bunyóban sosem voltam jó. Szájkaratéban jeleskedtem, de a fizikai erőszakban nem. Ügyetlenül igyekeztem kivédeni a rám mért ütéseket, hajtépéseket, rugdosást. Védekeztem, olykor visszaütöttem. Egy – két maflást ők is kaptak és tökre kitartottam. Rambóskodtam, betoltam néhány Vasember kombót is, mert ha már bulizunk, csináljuk rendesen. Szóval, egészen vagány voltam. Már ha Mr. Bean annak számít. Lelkiszemeim előtt láttam is, milyen csodaregényt fogok előadni, amint legyőztem Voldemmortot és seregét, ám a Miss. Megszállott No. 1 a földre lökött, hátra csavarta jobb karomat, olyan erővel, hogy hallottam, miként csontom gyomorforgatóan reccsen, majd felkiáltottam a rettenetes fájdalomtól. Kár, hogy sosem atletizáltam és nem vagyok hajlékonyabb...