II.
Annyira hangosan beszéltél,
Hogy egy héten keresztül
Azt hittem, még itt vagy,
Miközben köddé váltál.
Szorongattam a párnámat,
És lassan semmivé váló,
Üres szívemet,
A hideg kövön feküdve.
Soha nem akartam felébredni,
A súlyos álmok voltak a legjobbak, mert
Mikor álmodtam, egy kicsit úgy éreztem,
Hogy van még remény,
Mikor nagyon jól tudtam,
Hogy soha nem is volt.
A napsugarakkal redőzött arcod hiányzott
Egész végig a legjobban.
Minden perc a halállal volt egyenlő,
A tomboló viharok meg nem csillapodtak.
Pihenj, ha ez kell, mondtad, mikor
Láttad, hogy szemem alatt
A félholdak lassan egészekké
Válnak, pedig mosolyogtam,
Akkor is, mikor éppen azt mondtad,
El akarlak hagyni.
Nem hallottam a szavakat,
Mert nem az a fajta vagyok,
Aki be tudna fogadni
Akármit is, ami nehéz.
Inkább hagyom a remegő
Könnyűséget, hagyom magam
Megfulladni, fuldokolni az életben,
Mert ez így jó.
Tudom, hogy nem leszel itt,
Már nem várom, hogy elvedd tőlem a levegőt.
Ha soha nem is voltál itt,
Akkor nekem miért mondtál mást?
24.06.2019
6
0