Már előre vigyorogtam, ahogyan beléptem otthonunk küszöbén. Gracie vidám sikollyal rohant elém, mire természetesen leguggoltam és élveztem, miként kicsiny karocskáit nyakam köré kulcsolja. Esküszöm, nem tudtam volna annál csodálatosabb dolgot mondani, mint a két és fél éves kislányom ölelése. Imádtam minden egyes mozzanatát, még azt is, amikor rosszalkodott. Szégyelltem is magam rendesen, amiért karácsony délelőtt bementem dolgozni, de nem akartam cserben hagyni Rault. Persze, az évek folyamán fizetésemelést kaptam és társtulajdonossá váltam, leginkább maradtam a pultozásnál. Jungkook is hamar beletanult, így neki hála, több szabadnapom lehetett.
- Jó kislány voltál? Szót fogadtál anyának? – érdeklődtem széles mosollyal.
- Hát mem – vágta rá.
Felháborodott ábrázatot mímeltem, majd harcra készen ledobtam hátizsákomat. Gracie kacagva rohant előlem, amin Bianca mosolyogva ingatta fejét az ételek díszítése közben. Sürgetve felkeltem és szenvedélyes csókot nyomtam ajkaira, közben birtoklón belemarkolva formás fenekébe. Évek teltek el, mégis ugyanolyan szerelmes voltam belé, mint kapcsolatunk elején. Bianca volt a legelképesztőbb barátnő és legcsodálatosabb anya a világon. Pedig, néha kifejezetten nehéz volt neki. Az előléptetéssel nagyobb felelősség is járt, így gyakorta előfordult, hogy túlóráztam és jóval éjfél után estem haza. Sosem volt nálunk rendetlenség, mindig friss vacsorával várt, mindig tisztaság volt, nem állt halmokban a szennyes – noha, Gracie termelte rendesen -, rendszeresen ágyba kaptam a reggelit. Bianca egyáltalán nem hasonlított a saját anyjához – akit egyébként, megtudtam, Patricianak hívnak -. Mindennap játszott a kislányunkkal, olvasott neki mesét, leült vele rajzfilmet nézni. Birkatürelmes volt hozzá és ezzel büszkévé tett.
- Apa! – szólított meg játékosan lányom a kanapé alól kidugva buksiját.
Nevetnem kellett, milyen kis helyekre is képes bemászni. Gracie világbajnok bújócskás volt. Ha egyszer elbújt, a büdös életben nem találod meg, az biztos. Egyszer, - körülbelül két hete – elkövettem a hibát és bújócskáztam vele. Teljesen jól elvoltam, élvezve a játékot. Benyomorítottam magam a gardróbszekrénybe, és rá is csesztem, merthogy a kis hercegnő időközben ráunt a keresgélésre és leült mesét nézni. Háromnegyed óra múlva könyörgött ki Bianca onnan. Oké, így is veszítettem a gyerekkel szemben, de legalább elmondhatom, hogy az állás. Apa: 1, Gracie: végtelen. A csengő hallatán felnyögtem. A családommal akartam lenni és baromira nem volt türelmem most JK konditermes sztorijait hallgatni. Na igen, a gyerek kissé rákattant a kondizásra, úgyhogy, amióta háromszor nagyobb bicepsze van, mint nekem, nem baszakodok vele.
- Kinyitod? – mosolygott édesen Bia.
- Ki – sóhajtottam – Pinci Punci, maradj ott, apa mindjárt megkeres és csikiháború lesz – mutattam kislányomra.
- Jó – bólogatott tündérien ártatlanul.
Elengedtem Bianca fenekét, majd unott ábrázattal tártam ki az ajtót. Hát, nem kicsit döbbentem meg. A szüleim ácsorogtak ott, meghatódottan mosolyogva. Első gondolatom az volt, rájuk csapom az ajtót. Annyi éven át keményen próbálkoztam a béküléssel, eredménytelenül. Erre, most megjelennek csak úgy random? Mi a fasz?! Én őket néztem, ők engem. Végül, apa mozdult elsőként és szorosan megölelt. Az az igazi apai, szerető ölelés volt, ami kisfiúként minden gondomat elfeledtette. Képtelen voltam visszatartani kikívánkozó könnyeimet és apámhoz bújva bőgtem keservesen. Anya szintén zokogott, ahogyan faterom is. A pillanatot pont Gracie szakította meg. Megrángatta farmerem szárát, ijedten pislogva fel rám. Leguggoltam hozzá, majd hagytam, hogy pólója ujjával letörölje könnyeimet.
- Apa fáj? – simogatta arcom.
- Nem Gracie, nem fáj – pusziltam meg homlokát és szüleimre mutattam – Ők itt a nagyszüleid. Mama és papa.
A kislány gyanakodva figyelte a számára idegen embereket. Neki Raul és Julio volt a papa és Maria – Raul felesége -, a mama. Megértettem őt és zavarát. Anyám elvarázsolva térdelt le a kicsi elé, tanulmányozva minden apró rezdülését és vonását.
- Gyönyörű kislány. Hasonlít rád – mondta elérzékenyülve, koreaiul.
- Tudom – bólintottam büszke mosollyal.

*&*&*&*

Mint kiderült, Bianca beszélt a szüleimmel és puhította meg őket. Ez volt a karácsonyi ajándéka számomra. Most komolyan, hogy lehetek ekkora kibaszott mázlista? Természetesen nem hagytuk, hogy szállodába menjenek, így megágyaztunk nekik a nappaliban. Sokszor szóba került közöttünk Biaval, hogy kéne már egy nagyobb lakás és pénzünk is lett volna rá, de egyszerűen képtelenek lettünk volna máshol élni. Ide kötött minden emlék és ezt nem akartuk magunk mögött hagyni. Az meg, hogy kiadjuk albérletbe és vegyünk másikat, szintén kizárt volt. Ez a mi otthonunk volt, a mi menedékünk és várunk, kész. A többiek már aludtak, mire én is letusoltam és bebújtam Bia mellé az ágyba. Jóleső sóhajt hallattam, majd szorosan átöleltem kedvesemet.
- Ez volt a legszebb ajándék, amit valaha kaptam – csókoltam meg hálásan.
- Örülök, hogy boldog vagy – mosolygott.
- De a te meglepid is elég tuti ám – vigyorogtam.
- Mi az? Áruld el! – kérte szomorú tekintettel.
- Ha elmondom, nem lesz meglepetés – húztam fel orrom, grimaszolva.
- Akkor, én sem adom oda a tiédet – sértődött meg, hátat fordítva nekem.
- Van még egy? Kettőt kapok? – lepődtem meg – Muti már!
- Nem!
- Légyszíves, Bubi Popsi! Nem lehetsz ilyen kegyetlen – drámáztam.
- A-a. Majd reggel megtudod, ahogyan Gracie is.
- Ne csináld már! – hisztiztem férfiasan – Tudom, hogy nem a Télapó hozza az ajándékokat, oda adhatod, megengedem.
- Kössünk alkut – ajánlotta – Te odaadod az enyémet, én meg a tiédet. Na? – vonogatta szemöldökét mosolyogva.
- Áh, így nem poén -  közöltem letörölve örömét.
- Baszódj meg! – sziszegte, tüntetőlegesen hátatfordítva ismét.
- Hé, Popsika! – fontam körül karjaimmal, fülébe suttogva.
- Mi az? – duzzogott.
- Tudom, hogy babát vársz. Megtaláltam a tesztet te észkombájn – haraptam meg fülcimpáját.
- Jimin, te kukaturkász szemét, állat! – csapott fejbe