Baromi büszke voltam Fernandezre. A tőlem telhető legnormálisabb viselkedéssel ültem végig azt a röpke százhúsz percet, amíg megtartotta az óráit. Imádtam, mennyire aranyosan és türelmesen viselkedett a gyerekekkel, akik rajongtak érte. És megcsinálta azt a tetves szaltót! Miután átöltözött, bevedelt egy hektoliter vizet, elindultunk vissza a koleszbe, amihez egyébként semmi kedvem nem volt. Szívesebben vackoltam volna be magam vele a táncterembe, fetrengve, kizárva a külvilágot. Buzis bogaraim ismét feltűntek, ahogyan kézenfogva sétáltunk a boltokkal szegélyezett utcán. Virult ám a fejem rendesen, pláne, amikor mobilom pityegve üzenetet jelzett. Apa utalt háromszáz dollárt, ami a Hyerines pénzleszívás után rohadt nagy segítség volt. 
- Gazdag lettem Fernandez – markoltam bele formás fenekébe, amitől megugrott – Örökbefogadlak – vigyorogtam rá.
- Inkább, kaját vegyél Okoska – javasolta – Mikróba is rengeteg ételt el lehet készíteni – bölcselkedett.
- De én szeretem a te főztőd enni – ráncoltam homlokomat zavartan.
- Elhiszem, de nem gondoskodhatok rólad mindig – torpant meg elém kerülve, megsimítva arcomat, amitől szívritmuszavarom lett – Örülök neki, hogy szereted amit főzök, de nagyfiú vagy már. Vehetnél pár harapnivalót magadnak.
- Oké – sóhajtottam, bele puszilva puha tenyerébe – Ugye, eljössz velem?
- Hát persze – mosolygott.
Irányt változtattunk, betérve egy szupermarketbe. Szerencsére, volt automata, így levehettem a kártyámról a pénzt. Fernandez illedelmesen ácsorgott kissé arrébb, megmosolyogtatva ezzel. Édesen és kissé gyámoltalanul festett a jövő-menő emberek kavalkádjában. Bár, az határozottan nem tetszett, ahogyan a pasik megstírölték. Ismét ujjai közé kulcsolva enyéimet szerváltam egy bevásárlókocsit, majd azt tologatva mentünk be a sorok közé. Bia szakértő lévén alaposan átgondolta, mire is lehet szükségem. Tudtam főzni, de az én szobámban mindössze egyetlen mikró és vízforraló állt szolgálatomra, a közös konyhát pedig rühelltem. Hemzsegett a csótányoktól és egyéb gusztustalan élőlényektől, ami igencsak elvette az étvágyamat. Bianca komolyra véve a figurát sorolt be a készételes részlegbe.
- Te ettél már koreai kaját? – kérdeztem beledobva néhány ráment a kocsiba.
- Nem – ingatta fejét.
- Mi? – lepődtem meg – Tényleg nem?
Bia megcsóválta fejét, nekem pedig eszembe jutott egy rohadt jó esti elfoglaltság, amiért vigyorognom kellett.

*&*&*&*

Sokadszorra szemléltem meg művemet, mégis ugyanolyan elégedetlen voltam. Geciségnek és igazságtalannak tartottam, hogy Hyerint drága étterembe és szállodába cipeltem, míg Bianak mindössze egy csöves, tánctermi pikniket sikerült összehoznom. Gratula Park, jár a keksz! A kopogás felharsant, mire sietősen nyitottam ajtót ideiglenes barátnőmnek. Fernandez még macinaciban, felkontyolt hajjal is kegyetlen jól festett. Üdvözlőcsókot nyomtam ajkaira, majd beljebb tessékeltem. Arcán őszinte mosoly díszelgett, meglátva a rögtönzött pikniket. Imádtam, hogy ekkora nyomorékságot is képes értékelni. Bár, őszintén szólva, mindent imádtam benne.
- Gyertyákat nem találtam – vallottam be kínlódva.
- Ez jó így – mosolygott.
Letelepedtünk a padlóra, egymással szemben. Én őt figyeltem, Bia pedig a számára ismeretlen ételek sokaságát.
- Első fogás: rámen – közöltem vele, kezébe nyomva az elviteles tányért.
Bianca némi szerencsétlenkedés után a pálcikákkal megkóstólta, majd hümmögve bólogatni kezdett, amin nevettem.
- Ízlik? – érdeklődtem, kicsalva egy újabb bólintást – Otthon az üzletekben vannak kis asztalok és forró vizes automaták. Bevált szokás a boltban megenni – meséltem.
- Biztosan buli. Pláne, télen – állapította meg.
- Az egyébként – helyeseltem.
A lánynak tetszettek az ételek. Jó volt végre valaki olyannal kajálni, akinek étvágya is van és nem csak tologatja ide-oda a tányéron. Biával minden klappolt és tényleg hülyének tituláltam magam, amiért eddig nem vettem észre. Váratlanul húztam az ölembe, karjaimmal körülfonva derekát. Mellkasom fel akart robbanni közelségétől, buzis bogaraim megvadultak a gyomromban.
- Most van annak az ideje, hogy mindenfélét összehazudozok, a bugyid lemagyarázása érdekében – poénkodtam el.
- Például, jó csaj vagyok, te piszok nagy mázlista és ilyesmi? – mosolygott aranyosan.
- Aha, meg ilyesmi – helyeseltem.
Egyszerűen nem bírtam tovább, finoman vettem birtokba ajkait, lágyan falva mézédes párnáit. Az egész testem zsongott és rohadt nagy önuralmamba telt, hogy ne döntsem végig a padlón és ott, a táncteremben döngessem félájultra. Tenyerem lejjebb vándorolt, rátalálva formás popsijára, melybe bele markoltam. Neki kellett volna, mégis én nyögtem fel jólesőn. Anyám persze, tökéletesen tud időzíteni. Telefonom heves, kitartó csörgése elcseszte a pillanatot és erőteljesen eltöprengtem azon, az óvszerreklámokba frankón kitehetnék anya képét, a hatás végtére is ugyanaz.
- Nem hiszem el, baszki – szitkozódtam fogadva a videóhívást.
- Kurva szádat te büdös kölök – kezdte muter szokásos üdvözlési rituáléját.
Áldottam az eget, amiért Bia ezt nem értheti. Felsóhajtottam, aztán nekitámasztottam hátamat a falnak, magam elé húzva Fernandezt, hogy legalább miatta ne ócsároljon anya. Bevált. Muterom arca rögtön megenyhült és kedvesen mosolygott a kamerába.
- Helló Mrs. Park – integetett a lány.
- Jaj, ez az édes kislány. Igazi tünemény. Jimin, el kell hoznod egy családi összejövetelre, hagy villogjak vele a gyökér rokonok előtt – olvadozott anya.
- Árad belőled a jóindulat – ingattam fejem – Miért hívtál?
- Kurva szádat mocskos kölyök, én szültelek. Akkor hívlak, amikor akarlak – hepciáskodott – Egyébként, azért, mert az unokatestvéred hamarosan meglátogat téged.
- Úristen, melyik? – szörnyedtem el.
- Guk – újságolta a nő.
- Verjem bele abba a szentéletű hülyegyerek ötleteibe a fa... – káromkodtam angolul.
- Mi az? Baj van? – ráncolta homlokát Bia.
- Elszabadult egy halálos vírus és épp ide tart – magyaráztam neki, majd visszaváltottam anyanyelvemre – Nem jó, fontos dolgom lesz.
- Azt sem mondtam, mikor érkezik – csattant fel szülőm.
- Tök mindegy, mert tuti biztos nem fogok ráérni – húztam ki magam.
- Küldtem vele egy kis pénzt – tette hozzá anyu.
- Nagyon szívesen megvendégelem azt az áldott jó gyereket. Régen láttam már, hiányzott is – vigyorodtam el bájologva.
Azon az elven voltam, hogy tizenhét éves, fogyatékos, szemüveges takonygyerek nem jelenthet problémát. Oh, baszki, mekkorát tévedtem...