Kora reggel, hangos neszre ébredt fel és arra, hogy a nap fénysugarai az arcát melegítik. A hang, a nappaliból jött: Manuéla porszívózik, ami egy héten csak egyszer történik meg, szombaton.

    Fáradtan és lustán kelt ki az ágyából, majd a tükörbe nézett, és olyan érzés fogta el, mintha az a lány, nem is ő lenne! Hanyagul érezte magát, pedig pár hónappal ezelőtt nagyon is odafigyelt magára. A tükör szélein lévő fényképekre pillantott, melyek a legszebb eseményeket vetítik elé, amit az anyjával élt meg az elmúlt évek során. Az anyján kívül senkije nincs! Sosem volt egyetlen igaz barátja sem, vagy legalább olyan, akinek szüksége lett volna rá, ha kellett.

    A haját hanyagul összegumizta, majd felkapott magára egy fekete leggingst, és egy fehér felsőt. Belebújt a papucsába, és csoszogva kisétált a folyosóra. Manuéla szinte magánkívül volt ahogy járatta a gépet ott is, ahol egyébként már kétszer felporszívózott. A frissen főtt kávé illata az orrán keresztül vezette a konyhába. Amíg nem iszik kávét, olyan mint egy élőhalott, aki nemrég kelt fel a sírjából.

    - Halkítsd le, kérlek! - kiabált fel hangosan, de az anyja nem hallotta. - Anya!

    Megelégelte azt a fülsüketítő hangot, és kihúzta az áramból. Manuéla dühösen felé fordult, és olyan gyilkos pillantásokat vetett felé, hogy Niana azt hitte, menten kinyírja a tekintetével. Hamar áram alá helyezte a gépet, majd fogta a kávéját, és kiment a teraszra. Az emberek fel-alá járkáltak, ami szokatlan volt a számára, hiszen az utca általában kihaltnak tűnik, és csak akkor járkálnak az emberek, ha baleset, vagy tragédia történt a városban. Ilyenkor százféleképpen le adják a drótot egymásnak, csak nem éppen úgy, ahogy valójában történt!

    - Szia, nem tudod mi történt? - szólította meg Adam-met, aki éppen a szemetet vitte ki. - Hahó, szomszéd! - szólalt fel újra, mert a fiú rá sem hederített.

    - Ó, bocs, csak nem vagyok túl jó hangulatomban! - válaszolt flegmán.

    - Talán haragszol rám?

    - Mert nincs okom rá?

    - Hát tudtommal, nincs!

    - Basszus Niana! Rohadtul ott hagytál az este, és még megkérdezed, hogy haragszom-e rád?! - akadt ki teljesen, majd megindult sebesen vissza a házba.

    - Ne haragudj, igazad van!- kiabált utána, de a fiú nem állt meg még annyira sem, hogy legalább a válla fölött átnézett volna.

    Bűntudata volt Adam miatt, de muszáj volt eljönnie onnan, hiszen a démon megakarta öni megint!

    - Gyomlálni kell - utalt a virágokra Manuéla.

    - Utálok gyomlálni! - vallta be neki. - Nem is tudom, miért kellett ennyi törperózsa ide. - mutatott a mindkét oldalon hemzsegő virágokra. - Még jó, hogy a bejáró utat nem ültetted be virágokkal. Bár azon sem csodálkoznék, hiszen a kocsidat is a kerítés mellett hagyod.

    - Aki nem szereti a virágokat, az rossz ember, ugye ezt tudod? - fonta össze karjait kecsesen és büszkén, majd mélyet szippantott a reggeli friss levegőből. - Szeretem a nyarat!

    - Én is, legalább ilyenkor nem kell tanulni, és lustálkodhatok egész nyáron szinte.

    - Mondtam már, hogy még az élettől is elveszed sokszor a kedvem?

    - Nem, de ezt megjegyeztem! - jelentette ki a fogai közül, majd megitta az utolsó korty kávét is, és visszament a lakásba.

    - Próbálom halogatni, de muszáj most ezt megbeszélünk - mondta, amikor utána eredt.

    - Nem akarom hallani! - vágta rá tiltakozva. Tudta, hogy Marcusról akar vele beszélni, de valahogy most jó kedve volt, és nem akarta, hogy egy démonról társalogjon az anyjával.

    - Egy ideje ismerjük egymást... Vagyis négy hónapja, akkor költözött ide. - kezdte.

    - Mi van? Te már négy hónapja együtt vagy vele? - mérgelődött.

    - Kérlek, hagyd hogy befejezzem!

    Niana összefonta karjait, neki dőlt a konyhapultnak, majd hallgatni kezdte.

    - Az első két hónapban, még nem tudtam hogy ő egy démon. - felsóhajtott, majd helyet foglalt a kanapén, és folytatta. - Amikor bevallotta, már késő volt, mert beleszerettem! Tizenhét év után, végre valaki felfigyelt rám... a kedvessége megfogott. Mellette úgy érzem, önmagam lehetek. Kérlek, értsd meg, ő nem olyan, mint ahogy hiszed!

    - Akkor milyen? - kérdezte komolyan tőle, közben figyelte az arcát, ahogyan a férfiról mesélt:boldog volt.

    - Marcus egy nagyon kedves és gondoskodó ember. Amikor azt kértem tőle, hogy addig ne jöjjön ide, amíg én nem hívom, megértette, és valóban betartotta. Irodalom tanárként dolgozok itt, az iskolában. Szereti a virágokat, ahogyan én is...annyi közös van bennünk!

    - Akkor ő is elég makacs lehet - állapította meg abból, ahogyan őt ismeri.

    - Te is makacs vagy!

    - Mert belém nevelted, és azért.

    - Ugyan már - legyintett a kezével.

    Pár perc néma csend telepedett közéjük. Niana érezte, hogy mondani akar valami olyasmit, ami neki egyáltalán nem fog tetszeni. Figyelte minden mozdulatát, ahogy az ujjait tördeli, amit akkor tesz, ha zavarban van.

    - Miről van szó? - sóhajtott fel, közben odasétál, és leült vele szemben.

    - Marcus meghívott minket ebédre - mondta.

    - Mi van? - háborodott fel.

    - Jól hallottad!

    - Én nem megyek, ahogy te sem - vágta rá határozottan, majd felugrott és fel-alá járkált idegesen.

    - Kikoptatod a padlót - jegyezte meg. - Szeretem őt - tette hozzá.

    - Igen, ezt már mondtad! Én nem tudom, de egy biztos, Marcus befolyásol téged anya. - próbálta észhez téríteni, de az nem tágított.

    - Ez nem igaz! Egyáltalán nem befolyásol engem - tiltakozott továbbra is.

    - Én nem így látom - mondta.

    - Egyedül nehéz... kérlek, értsd meg!

    - Mégis mi? - értetlenül vonta fel a szemöldökét.

    - A házunkon rengeteg tartozás van! Így is, úgy is el kell mennünk innen, hónapok kérdése.

    - Ez nem lehet, hiszen ott van a pékség - mondta.

    - Ami már nem megy olyan jól, ahogy eddig. - Én csak annyit kérek, hogy adj neki egy esélyt. Ha bármi olyat észre veszel, ami veszélyes rád nézve, azonnal eljövünk onnan, ígérem! - győzködte.

    Nagy sóhaj következett, és újra néma csend. Niana tudta, hogy az anyja valóban szereti a férfit, ám arról nem tudott, hogy adósság van rajtuk, ami akkorra, hogy nem fogják tudni fizetni. Megfordult a fejében, hogy ad Marcusnak egy esélyt... De csakis az anyja miatt! Ám a félelem, hogy talán az anyját is megakarják ölni, teljesen uralma alá vette, és érezte, hogy ez a félelem, nem fog elmúlni.

    - Rendben van, menjünk! - adta be a derekát, ami az anyjának olyan jól esett, hogy meg is köszönte neki.

                                                             ______________

    Az időjárás sem kedvezett nekik, és alig tudtak eljutni Marcus lakásához, mert a főutakon végig dugó volt. Helyszíni felmérés folyt, mert valaki az éjjel meghalt. Legalábbis Niana ezt hallotta a lassan haladó emberektől.  Niana úgy érezte, az időjárás felvette a hangulatát, vagy csak meg akarta akadályozni, hogy oda menjenek. Az utca, ahová érkeztek, eléggé kihaltnak látszott: lepukkant kocsik álltak az üresnek tűnő házak előtt, melyeken már nagyon is látszott az idő mullása.

    - A kocsim totál szétmegy! - mérgelődött a rossz út miatt.

    - Te akartál idejönni - morogta az orra alól.

    - Melyik az ő lakása? - kérdezte.

    - Ott áll a kapuban, látod? - mutatott felé.

    A fekete vas kerítésen belül ott állt Marcus, majd kinyitotta a kaput, és kilépett. Mosolyogva fogadta őket, ami Nianat nagyon is felidegesítette, mert megint előtört benne az az érzés, hogy ez csak a látszat. Alaposan körbenézett : a kétszintes kertes lakásba az ők házuk kétszer is belefért volna. Ahogy belépett a kapun, macskaköves út fogadta. A ház hófehér színű volt, és egyetlen porszemet sem lehetett találni rajta.

- Annyira szépek a virágaid - hízelgett Manuéla. - Látom, te is törperózsákat ültettél.

- Köszönöm - mondta. - Jó mesterem volt! -utalt rá.

Niana ekkor döbbent csak rá, hogy Manuéla nem most jár először itt. Nagyon is otthonosan nyitotta ki a bejárati ajtót, és a kabátját a fogasra helyezte.

- Be kell valljam, elakadtam az ebéddel - kezdte.

- Hagyd csak, majd én folytatom - mondta.

- Rendben. Addig én körbevezettem Niana-át.

Meglepetten érte a dolog, hiszen egyáltalán nem gondolta, hogy Marcus végig vezeti a házban. Lassan követni kezdte őt, a lépcsőn egészen a felső szintig.

- Ide fent két hálószoba, és egy fürdőszoba található, viszont ha ezen a folyosón végig mész, meglátod a könyvtárat, ami nem nagy, de az az én kis birodalmam. - vezette el a helyiségbe, ahol a falakat könyvek borították, mintha tapéta lett volna. Középen egy világosbarna faragott asztal, mellette székekkel, ami megfelel az olvasásnak.

- Még jó, hogy a mennyezet üresen áll - jegyezte meg. Egy kis időre megfeledkezett, de hamar észhez tért, hogy ne adja be ilyen könnyen a derekát.

- Hát, igen. Ó, és ott van a harmadik szoba - mutatott az ajtóra, amely szinte beleolvadt a könyvek által nyújtott kis világba. Egy pillanatra furcsa érzése támadt...mintha lenne abban a szobában valami, ami vonzza magához.

- Ó, milyen zavart ma a fejem! - kapott a fejéhez nevetve. - A lenti részt meg sem mutattam - mondta.

- Úgyis lemegyünk, nem igaz? - kicsit zavarban érezte magát, és nem bízott a férfiban. Mi van, ha pont az a célja, hogy kedvesnek mutassa magát előtte, aztán lecsap rá?

Az ebéd illata olyan finom volt, hogy Niana már alig várta. Miután a nappaliban lévő ebédlőasztalhoz ültek, Marcus és Manuéla megterítették az asztalt hármójuknak. Kicsit feszült volt a hangulat közöttük.

- Na, hogy ízlik a húsleves? - kérdezte Marcus.

- Finom - adott egy rövid választ, bár Marcus arcát nézve, többre számított.

Pár perc néma csend elteltével, egy fiatal húszon év körüli férfi lépett be az ajtón, aki otthonosan azonnal helyet foglalt az asztalnál. Marcus-ra pillantott, majd a férfire.

- Ő a fiam, Nataniel - mutatta be.

A férfi nem köszönt, sőt olyan "leszarom az egészet" módra felnézett rá. Úgy tűnik, Manuéla már ismeri.

Niana érezte, hogy a férfi ismerős a számára...mintha már találkoztak volna valahol.

A férfi felpillantott rá sötét szemeivel, melyben szint maga a halál intett a kezével, hogy hé, erre találod a megoldást! Niana egy pillanatra ledermedt, és próbálta máshová vezetni a férfin ragadó tekintetét, de az nem engedte el.

Nataniel ujjaival beletúrt fekete, rövidre vágott hajába, majd felállt az asztaltól és úgy tűnt, mintha zavarban érezte volna magát tőle. Sötét kék kopott farmert, és egy fekete atlétát viselt, ahogy ő is ugyanezt a szettet viselte ma. Még a cipőjük is egyezett, épp csak a formájuk volt más.

- Nem ismerjük egymást? - tette fel a kérdést, majd amikor a férfi közelebb lépett hozzá, azonnal hátrahökkent.

- Azt nem hinném! - válaszolta.

Niana tudta, hogy hazudik, hiszen ezt az erős, mégis gyengéd hangot már hallotta nem is olyan rég, és nagyon is jól tudta, hogy kitől származik!

- Akkor induljunk - invitálta őt Manuéla a kocsihoz.

- Niana, köszönöm, hogy eljöttél - mondta. - Remélem még találkozunk.

- Biztosan így lesz! - bólintott egyet, és beült az anyósülésre.

Nataniel az ajtóban megállt és neki dőlve figyelte őt. Halovány mosolyt ejtett, majd felkiabált:

- Még találkozunk, kislány!