Még azon az estén újabb meglepetés érte, amikor Manuéla bejelentette, hogy hamarosan odaköltöznek Marcushoz! Niana teljesen leblokkolva érezte magát, és ha lehetett volna, inkább a menekülést, minthogy odaköltözzenek.
Elege lett. Végképp elege lett mindenből! Méghogy Nataniel is idejön, a mai után a kórházban? És mi az, hogy a legutóbbi találkozáskor ilyet mondott? Ez mind hazugság!
Nataniel ellene akarja fordítani az anyját. Nem tudta elképzelni, vajon mi fog történni a vacsoránál. Lehet hogy készül valamire? De hisz megígérte, hogy segít neki, ha békén hagyja azokat akiket szeret.
Hamarosan a nyakán van a suli, jobban mondva a magántanulás, és rohadtul nem tud semmit! De igazából már nem érdekli a tanulás és ez baj... ha így folytatja, nem lesz belőle semmi, csak egy sztori, melyben ő egy látnok. Vajon igazak-e a papírra vetett szavak, és ő valóban az, akinek hiszi magát? Ha így van, akkor miért nincsenek képességei? Annyi kérdés kavargott a fejében, hogy összezavarodott és hirtelen a fejéhez kapott, mert annyira fájt hogy már alig bírta elviselni. Az íróasztalához sietett és a fiókból elővett egy gyógyszert. Azt kívánta, bárcsak mindez egy álom lenne.
A csengő megszólalt, és Manuéla olyan gyorsasággal kapta rendbe magát, hogy szemmel nem is lehetett követni.
Niana szíve egyrecsak figyelmeztető hangokkal szúrkálta a mellkasát.
- Jó estét - köszönt Marcus amikor belépett az ajtón. Észrevette Niana pillantásából, hogy nem kívánatos személy, ezért lesütötte a fejét zavartan.
Manéla hátra fordult egy pillanatra, mérges szemekkel jelezte neki, hogy viselkedjen.
- Jó estét - köszönt végül, de nem tudta viszonozni a mosolyt, úgy mint Marcus.
Főleg amikor meglátta belépni Natanielt, aki úgy sétált be, mintha ő lenne a mindenség ura, és talán ez is így van!
Találkozott a tekintetük de csak egy pillanatra ugyanis, Niana hamar a padlóval kezdett el barátkozni.
Feszült volt közöttük a hangulat, és Niana zavarban is volt úgyhogy minden oka megvolt Natanielnek hogy elmosolyodjon. Mindannyian asztalhoz ültek.
A rántott csirke illata levette a lábáról, de amint enni akart egy falatot, Manuéla már utasította is, hogy hozzon narancslevet, aztán amikor kivette a hűtőből, megkérte hogy vigyen sót is, mert úgy érzi sótlan a rizs.
- Igyekezz már, nem szeretem ha kihűl az étel! - A hangja olyan volt, mint egy úri hölgynek, aki épp megnyerte az ötöslottót, és férfiak milliói hevernek a lábai előtt. Megváltozott a mosolya, a beszéde és a tartása, ami oké hogy eddig is egyenes volt, de most...ügy ült ott azon a faragott konyhaszéken, mint akit mindig hátba vágnak egy sodrófával.
- Hozom már - sietett az asztalhoz, de ahogyan Marcus elé akarta rakni a narancslevet, megcsúszott a kezéből és a nadrágjára ömlött! Pedig most tényleg jószívűségből akarta hogy ő legyen az első akinek önt, de néha a jó rosszat szül.
Marcus felnevetett és jó pár szalvétával próbálta felitatni a levet, de nem járt sikerrel. A sötét színű szövetnadrág olyan volt, mintha lepisálta volna. Manuéla elvörösödött és szégyen ült az arcára.
- Hogy lehetsz ennyire béna? Egy nyamvatt narancslevet sem vagy képes lerakni az asztalra? - dühében felborította a széket, ami Marcus arcából ítélve, nem tetszett neki.
- Manuéla, kérlek nyugodj meg! Te zavartad össze szegény lányt - Próbálta védeni, de Manuéla hallani sem akart róla.
Nataniel zavartalanul evett tovább, mintha semmi sem történt volna körülötte. A nyugodtsága már zavaró volt.
- Együnk tovább - mondta Manuéla és visszaült az asztalhoz.
- Ülj le te is, kérlek - kérlelte Marcus.
- Rendben - bólintott. Kicsit furcsának tartotta, hogy Marcus sokkal kedvesebb mint az anyja. Nem értette a helyzetet, hiszen alig ismerik egymást. És valahogy az az érzése támadt, hogy így akarja őt bekebelezni, és ez aggasztotta. Nem dőlhet be neki, hiszen Nataniel megfenyegette és Marcus biztosan tud róla.
Sosem szerette, ha valaki hosszasan bámulja, mint most Nataniel. De ez a tekintet sötét volt és akárhogyan próbált ellenkezni, annál rosszabb volt, és azon kapta magát hogy percekig néznek farkasszemet. Érezte, hogy a fejében akar járni, a gondolatait akarja, de biztosra vette hogy nem járt sikerrel, mert Nataniel mérgesen lecsapta a villát az asztalra.
- Van egy kis megbeszélni valónk, ti addig menjetek ki a hátsóudvarra, és barátkozzak meg kicsit, hiszen hosszú éveket fogtok együtt tölteni - magyarázta Manuéla.
- Én inkább maradnék - mondta. A hangja is beleremegett, mert nem akart vele kimenni. Próbálta a szemével inteni az anyjának hogy fél, de az rá sem hederített.
- Nem, nem maradhatsz! - nyugtázta.
- Mi az, nem csak tán félsz tőlem? - felnevetett hangosan. - Ne aggódj kislány, egy hajad szála sem görbül meg. - Egészen közel merészkedett az arcához, majd elsétált mellette.
Niana kénytelen volt utána menni, bár a szíve a torkában dobogott. De nem volt választása! "Lesz ami lesz"
Ahogy a rövid folyosón haladt, egyre jobban azt kívánta, bárcsak ez a folyosó olyan hosszú lenne, hogy soha ne érjen ki onnan. De a kívánság nem teljesült!
Az udvaron egy világosbarna hintaágy állt, amin kényelmesen helyet foglalt Nataniel.
- Na mi lesz, ide érsz ma este? - fonta össze karjait sejtelmes vigyorral az arcán. - Megegyeztünk: nem bántalak, ha segítesz! Akkor mégis mitől félsz? - hirtelen komorrá vált és felült, hogy helyet szorítson neki.
Ahogy egyre közelebb ért, furcsa érzés kerítette hatalmába, amit nem tudott megmagyarázni, de nem a félelem volt az, hanem valami más. Valami más, ami hozzákapcsolódik.
- Az anyád mindig ilyen merev?
- Igen - válaszolt röviden.
- És te mindig ennyire szűkszavú vagy? - kuncogott halkan, majd hirtelen az arcára vetette sötét szemeit, és úgy nézett rá, mintha egy szellemet látott volna.
- Mi az? - kérdezte félve, bár ő is érezte hogy valami nem stimmel.
A hold olyan fényesen ragyogott az égbolton, hogy Niana testét egészen beragyogtatta. Az arca olyan volt mint a gyémánt: egyszerre volt félelmetes és gyönyörű!
Nataniel elkapta a karját és magával rántotta. Emberfeletti gyorsasággal húzta be az erdő sűrű lombjai közzé, ahol nem érhette a hold fénye. Sötét szárnyaival átkarolta őt, és a kezeivel úgy szorította, mintha egy sokkal hatalmasabb erő éppen elakarná venni tőle!
- Ez meg mi volt? - hangja elcsuklott amikor megérezte Nataniel leheletét a nyaka körül.
- Nem tudom! - jelentette ki és egyenesen a szemébe nézett.