A reggeli napfény sem derítette kedvre őt, mint máskor. Úgy érezte, senki nincs, aki megértse őt! Tudta, hogy Nataniel itt volt tegnap este, és hogy elment, amikor az anyja hazajött. Hát persze, hisz ha az anyja észre vette volna, az nem lett volna öröm hír Marcusnak. De egyszerűen nem tudott rájönni, hogy mit akarhat valójában tőle Nataniel. Kezd minden ködössé válni előtte...

- Jó reggelt - mormolta Manuéla amikor kopogás nélkül kinyitotta az ajtót, majd ezután teljesen elhúzta a sötétítőt.

- Húzd vissza, mert megvakulok! - kezével a szemeit takarta, mert égtek. Egész este semmit sem aludt, így nem is csoda, hogy fájnak a szemei.

- Öltözz fel és gyere a konyhába, mert beszélni akarok veled, most. - azzal sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.

Esze ágába sem jutott igyekezni. A fejében tompa fájdalmat érzett, és olyan volt, mintha késsel szurkálnák a gyomrát. A tegnap alig evett valamit, az a reggeli rántotta édes kevés volt egész napra.

Belepillantott a tükörbe és már tovább is ment volna, de ahogyan kinézett...pocsékul festett! A haja olyan szinten kócos volt, hogy alig bírta kifésülni. A szemei alatt sötét karikák mutatták meg, mennyire fáradt is valójában.

Szerda van, az az, olyan leszarom az egészet napom van! - mondta magának.

Kihúzta magát, ami olyan fájdalmas volt, hogy azonnal össze is görnyedt. Lassan felöltözött, majd kíváncsian a konyhába csoszogott.

Manuéla már idegesen várta, és úgy tűnt, nagyon fontosat akar mondani. Mondjuk, mikor nem?

- Ülj le, kérlek - mondta, és a kanapéra mutatott.

- Jó így, csak mondd már! - fonta össze karjait, és már újra rossz érzései voltak előre.

- Nem halogatom tovább - kezdte. - Oda költözünk, még ma! - jelentette ki parancsolóan.

- Én nem! - tiltakozott, és rosszallóan végig mérte.

- Olyan nincs, kislányom! Én ha azt mondom igen, akkor az úgyis van.

- Ezt értsem úgy, hogy én nem is számítok? - felsóhajtott, és a szíve összeszorult.

- De, számítasz, hiszen ezidáig vártam. Hosszú éveken át egyedül voltam, most már kell valaki, aki szeret, és én is szeretem őt. Ez az ember márpediglen, Marcus.

- De ők démonok - kezdte. - Nem vihetsz olyanok közé, akik a fel akarnak használni engem látnoknak, anya! - Teljesen kiakadt, és már alig bírta sírás nélkül.

Manuéla semmit sem mondott.

Niana visszament a szobájába a telefonért, és a pénztárcáért, majd szó nélkül kirohant a lakásból. Elege lett mindenből, de legfőképpen az anyjából! Ellene fordíthatta Marcus? De mégis hogyan? Ha igazán szeretné, nem akarna neki rosszat...vagy mégis?

___________________

Az egész délutánt a városban töltötte: minden üzletbe benézett. Még ruhákat is próbálgatott, de egyet sem vett meg belőle. Három gyros étteremben is volt, sőt még egy helyre is benézett, ahol pincéreket keresnek, ám ő nem pincér, és bizony szakma nélkül sehová sem veszik fel. Még nem döntötte el, hogy mit kezdjen az életével! Talán tanár lesz, vagy csak egy irodai asszisztens. Ebben a kis faluban nem sok lehetőség van, de jobb, mint a semmi.

Nehezen viselte, hogy az anyja csak így odadobja a démonoknak. Szíve szerint, azonnal felszállt volna az első vonatra, és olyan messzire ment volna, hogy soha senki se találja meg. De nem volt bátorsága...megtenni egy lépést előre, nem olyan könnyű, mint ahogyan azt mások elmondják.

Úgy döntött, hogy lesz ami lesz, haza megyen, és kitálal az anyjának, hogy ő inkább világgá megy, mintsem Marcushoz költözzön! Ám amint befordult az utca sarkon, Adammel találta magát szemben. A fiú részeg volt, megint, és alig tudott a lábán állni. Egy kukának dőlve próbálta összeszedni magát, közben valamit nagyon motyogott magában.

- Hé, Niana! - szólt utána, mielőtt tovább állott volna. Niana lassan megfordult, és összevonta szemöldökét.

- Tudod mit? - kezdte - Menjünk el a Neon King-be, és igyuk le magunk! Ennyi nekünk is jár, ha már nekünk ez jutott - magyarázta el, és a méterekkel arrébb lévő épületre mutatott.

- Nem bánom - vonta meg a vállát, és Adam mellé szegődött.

Nem igazán gondolta át a dolgot, de jól akarta magát érezni, és csak ez számított.
A helyiségben sokan voltak, mint mindig. Niana és Adam egy asztalhoz ültek.

- Imádom ezt a számot - mondta.

- Ne a szád jártasd, inkább hozz valami erőset! - mormolta.

- Nyugi, olyan erős piát hozok, hogy te innen fel sem fogsz állni. - röhögött, és elindult a pulthoz.

Csak azt kívánta, ne most kelljen szembe néznie egy démonnal, mint a múltkor. Elővette a telefonját, és látta, hogy az anyja vagy már hússzor hívta! Nagyon ideges lehet szegénykém. - gondolta.

Egyáltalán nem állt szándékában visszahívni, sőt kikapcsolta a telefont, hogy ne is zavarja.

Lassan végig vezette a tekintetét a helyiségben: majdhogy csak félmesztelen lányok táncoltak mindenütt. Sosem értette meg, hogy egy lánynak miért nincs önbecsülete, és hogy miért nyomulnak még akkor is, ha a pasiknak egyáltalán nincs kedvük hozzájuk. Legalábbis ezt vette le abból a néhány fiúból, akik inkább összeültek és iszogattak, minthogy azokhoz a lányokhoz odamenjenek.

- Na, akkor egészségedre! - azzal öntött neki egy felest, majd azután magának is.

- Neked is - mondta, és egy szusszanásra lehúzta. Figyelte Adamet, aki árgus szemekkel pásztázta.

- Wow! Olyan szelíd és kedvesnek látszol, de fogadni mernék, hogy valójában más milyen vagy.

- Mindenki képes álarcot hordani. - szögezte le, majd töltötte a másodikat.

Ám a negyedik kör után már szédült, és egy erővel felrángatta Adamet táncolni. Nem csoda, hiszen most ivott életében először ennyit. De jól érezte magát...

Pár órával később, még a pult tetején is táncolt! Bár azt nem értette, hogy miért nevet állandóan. Semmi baj nem volt, se szomorúság, se semmi ehhez hasonló. Úgy érezte, azt tehet amit csak akar!
Csakhogy, minden jó egyszer véget is ér: az épület hátsó udvarán kötött ki, teljesen egyedül. A hányinger kerülgette, és szinte alig bírt talpon maradni. Szidta is Adamet ezért! Noha, mondhatott volna simán nemet is. A falnak támaszkodva próbált visszavánszorogni az ajtóhoz, ám az ajtó előtt nem a megszokott őr állt, hanem maga Nataniel. Egyenesen a szemébe nézett, és látta, hogy gyűlölködve nézett rá.

Még rosszabbul érezte magát, és tudta, hogy senki sem segíthet, ha netalán Nataniel megtámadja őt!

- Miért iszik az, aki nem bírja az italat? - összefonta karjait, és úgy bámulta a kínját.

- Hagyj békén! - szorította ki a fogai közül a szavakat.

- Azt nem tehetem - kezdte - Segíteni fogsz nekem, hiszen jössz nekem kettővel! - azzal megragadta és messzebb vitte.

- Én biztos, hogy nem - tiltakozott, és szemeivel kereste a kiutat a fák közül, de nem találta, mert még a férfiból is kettőt látott.

- Ha nem, megölöm az anyád! - vágta rá és közben erősen megragadta a karját. - De előbb, a kis barátoddal végzek, és te végig fogod nézni.

- Azt nem teheted! - kiabált fel rekedten, és a szíve majd kiugrott a helyéről.

- Ó, dehogyis nem... Bármire képes vagyok, hogy elérjem a célom. És hidd el, megölöm az anyád, ha nem teszed amit mondok, megértetted?! - fenyegetően a szemébe nézett, majd felöltötte valódi énjét.

Niana azonnal meghátrált, amint megpillantotta a lényt. A kétlábú teremtmény görnyedt járással indult el felé, ahogyan egyre hátrább lépett, Sápadt szürkés bőrétől még a hideg futkosott a hátán. Olvasott róluk, így felismerte a démont. Ghoul: akár egyetlen érintéssel is képes megbénítani az áldozatát. Fő fegyverük, a harapás. Képesek manipulálni az elménket, és egy teljesen más eseményt ültetni a fejünkbe. Átváltozva nem bírják a napfényt. A vállából és a hátából hegyes tüskék emelkednek ki, melyek már messziről érzékelik az áldozat vérének illatát.

- Megteszem amit kérsz, csak ne öld meg anyámat!