Az emberek naphosszat kommunikálnak egymással, de csak ritkán élnek át olyan közös, bensőséges pillanatokat, amelyekben szavak nélkül is megértik egymást.

Lakatos Levente



TaeHyung ezúttal a konyhapultnál ülve kattogott sűrűn gépezete klaviatúráján, egy újabb munkába temetkezve. A széke a pult azon részén volt, ahonnan tökéletesen szemmel tarthatta a lányt. A férfi felpillantott a kijelzőből és szája automatikusan felfelé görbült a látványtól. Szonja az ablakban állt, magához ölelve azt a rusnya kis korcsot, amit Tae egyre jobban utált. A lány olyan lenyűgözve figyelte a kinti havas tájat, mintha éppen egy gyermeknek mutatnának varázslatot. Orrát a törhetetlen üvegnek nyomta, amitől ajkai közül kiszökő lehelete az ablaknak csapódva kicsiny párafoltokban megmaradt, hogy pillanatok múlva semmi váljon és újabb keletkezzen helyette. A férfi nyelvén keserű bűntudat íze jelent meg. Rendben, hogy csak magának akarja, de annyira kegyetlen, hogy egy olyan apró, mégis fontos dologtól megfosztja, mint a hó? Nagyot sóhajtva kelt fel a székről és lépkedett halkan kedvese mögé, aki teljesen bele feledkezett a kinti világba, olyannyira, hogy TaeHyung érkezését sem érzékelte. Tae tudta, hiszen Szonja ezerszer, sőt, milliószor elmondta neki már régebben, hogy a tél a kedvenc évszakja és szabályosan rajong a hóért. Imád hóembert építeni, szánkózni, hógolyózni, vagy csak egyszerűen bele feküdni a hóba, minden különösebb indok nélkül. Persze, Kim TaeHyung sem volt hülye, lévén, pszichopata. Tisztában volt azzal, ha bizonyos dolgokban engedményeket ad a lánynak, nem kell fogva tartania, hiszen magától akar majd vele maradni. Neki nem esik nehezére, Szonja pedig boldog lesz. Egy kis hógolyó csata még nem a világvége!

- Szeretnél kimenni? - kérdezte Tae kedvese fülébe suttogva.

Szonja szája mosolyra görbült és röviden biccentett fejével, miközben hátát a férfi mellkasának simítva hozzá dőlt. TaeHyung kezei automatikusan kulcsolódtak a lány karcsú testére, átölelve őt.

- Akkor, vedd fel a kabátod. - súgta Tae biztatóan.

A lány elképedve fordult meg kissé és hatalmasra tágult szemekkel pislogott a mosolygó férfira.

- Kimehetek a hóba? - lehelte Szonja sokkosan.

- Együtt. - bólintott TaeHyung.

Tae majdnem hátra esett a hirtelen neki lóduló párja testétől, aki karjaival a nyakába kapaszkodott és olyan erősen csókolta, hogy elzsibbadtak az ajkai. Ezután Szonja leugrott és viccesen kapkodva magára rángatta a kabátját és a csizmáit, majd csillogó szemekkel és széles, izgatott vigyorral toporgott az ajtóban, akár egy felspanolt kiskutya.

- Sapka? Sál? Kesztyű? - sorolta a férfi rosszallóan.

- Aish. - toppantott a lány és nem foglalkozva azzal, kié a keze ügyébe kerülő ruhadarab, felvette.

Így került a fejére Tae hatszor nagyobb sapkája, a saját lila sálja és egy felemás kesztyű. TaeHyung komoly nem tetszéssel csóválta kobakját, de inkább nem szólt. Valahol értette szerelme izgatottságát.

*§*§*§*


TaeHyung tíz perces könyörgés, zsarolás és egy elszakadt pulcsi után sikeresen kiért a lánnyal a házból, Szonja újfent bebizonyította, hogy kezelhetetlen. Boldogan sikítva rohant előre pár métert és dobta magát hanyatt a fehér, addig érintetlen hóba. Persze, ez a nyugalmi állapot sem tartott soká, mert mire Tae elindult felé, hogy felhúzza, tartva egy esetleges felfázástól, addigra ő egy újabb sikítással felszökkent és gyors mozdulatokkal gyártva egy hólabdát, azt egyenesen Tae arcába dobta, aki megborzongott a kellemetlen jeges érzéstől bőrén. A lány gonosz, mégis édes kacagása betöltötte az udvart és TaeHyung ha akart, sem tudott volna haragudni rá. Inkább bele ment a játékba és lesöpörve a kabátja elejére ragadt havat ő is gyúrni kezdett egy jégbombát. Szonja először nem törődött vele, ugyanúgy nevetett, ám amikor realizálta, hogy Tae hógolyója körülbelül akkora, mint a feje, rohanni kezdett az udvar másik felébe. A férfi vigyorogva utána eredt, kezében tartva a muníciót, örömét lelve a gyermeki játszadozásban. Szonja legnagyobb sajnálatára az udvar sem volt végtelen, így a vastag fa kerítés oldalához húzódva kicsire gömbölyödött, várva a neki szánt hórakást. Tae megsajnálta és letette a földre a golyót, majd szelíden kedveséhez sétált és szeretetteljes puszit adott a homlokára. Szonja alattomosan fellökte a srácot és elmarva a gigantikus hógolyót az ágyékának dobta. TaeHyung elkerekedett szemekkel nézte a karjait magasba tartó, kacagó lányt, aki éppen győzelmi táncot járt. Legalábbis úgy nézett ki.

- Hócsatában nincsen kegyelem. - közölte vigyorogva és lehajolt egy másik fehér gömböt gyúrni, amit Tae sokkos ábrázatának dobott, megint bele az arca közepébe.

- Szóval, nincs kegyelem? - ismételte TaeHyung résnyire szűkített szemekkel.

A lány hátrált egy lépést és nagyot nyelt játékos ijedelmében.

- Nem úgy értettem. Neked van kegyelem, nekem nincs...vagyis, nem-nem! Fordítva! - hadarta pánikba esve.

Szonja készült elfutni, ám Tae lévén, hogy nagyobb és hosszabbak a lábai, pillanatok alatt utolérte, majd karjaival körül fonva kedvese törzsét a hóba döntötte. A lány vidáman sikítva nevetett és csillogó szemekkel, alsó ajkát beharapva tekintett fel TaeHyung őt fürkésző szemeibe.

- Boldog vagy velem? - kérdezte a lány kipirult pofiját simogatva a férfi.

- Most igen. - felelete Szonja halkan.

- És, ha mindig most lenne? Ha mindig boldoggá tudnálak tenni? - suttogta réveteg hangon Tae.

- Előtte is azzá tettél. - nyúlt fel a lány megcirógatva TaeHyung arcélét, pillantásával követve ujjai útját - A nap minden percében boldog voltam veled.

- Mi változott? - ráncolta homlokát a férfi.

Szonja nagyot nyelt, arca elkomorult és kezét maga mellé ejtette a fehér hóba. Lelökte a rajta fekvő férfit és az udvar másik részére indult a kutyájához.

- Válaszolj már! - kiabált utána Tae.

A lány hitetlenkedve fordult meg és nézett dühösen rá.

- Bezártál. - sziszegte mérgesen.