1. rész
"Légy önmagad, mert csak az őrültek viselnek maszkot!"
Alex Gaskarth
Egyszer régen azt mondta valaki Kim TaeHyungnak, hogy a pszichopaták és az őrültek a világ legjobb színészei, hiszen tökéletesen el tudják hitetni a környezetükkel, hogy ők teljesen normálisok és épeszűk. Kim TaeHyung pedig eleget téve ennek a roppant bölcs mondatnak, nagyszerű színész volt. Olyan mesterien meg tudta téveszteni az embereket, hogy sokszor még ő maga is elhitte, normális. Bár már megszokta, hogy ha kilép az utcára, találkozik barátaival maszkot kell viselnie. Az átlagosság maszkját. Őket könnyen rászedte, ám egyetlen valaki volt, akivel vigyáznia kellett. Doktor Choi-val, a pszichológusával. A negyvenes éveiben járó, enyhén pufók és szemüveges nő könnyedén átlátott rajta, nem hitte el a hazugságait. Vele sokkal megfontoltabbnak és ravaszabbnak kellett lennie, mint a többiekkel. Éppen ezért rühellte a szerdai napokat, amikor hozzá kellett mennie, végig pofázni egy teljes órát a nagy büdös semmiről, miközben az a sunyi vén kurva még a veséjét is kinézi és papírra veti. Tae nagyon nem bírta a dokit, ám ügyesen megtévesztette. Egy újabb szerdán lábfejével dobolva az idegesítően tisztára nyalt parkettán terült el kényelmesen a fotelben és a fa mintákat számolgatva várta a következő kérdést. Utálta a feleslegesen elpazarolt időt, ráadásul innen kocsival fél óra az otthonáig. Neki pedig sietnie kellett, hiszen Szonja a pincében várt rá. Még mindig enyhe bűntudat gyötörte, amiért bántania kényszerült szerelmét, de végülis ő provokálta ki. Ha nem csapja be és nem akar megszökni tőle az éjszaka közepén, nem ütötte volna meg és a ketrecbe sem zárta volna be. Egészen addig unottan válaszolgatott a szokásos kérdésekre, míg Szonja szóba nem került. A lány említésére, sőt, már a gondolatára is boldogság fogta el, elvégre immáron az Övé és nem veheti el tőle senki. Örökre együtt maradhatnak.
- Szonjával tartják a kapcsolatot? - érdeklődte a pszichomókus.
- Persze. - húzódtak mosolyra TaeHyung ajkai - Skype-on, KakaoTalk-on és Facebook-on is mindennap beszélünk.
- Tehát mondhatni, nem viselte meg az, hogy elhagyta?
A férfi mosolya lehervadt. TaeHyung gyűlölte azt a szót, hogy "elhagy", pláne, ha ezt vele egy mondatban társították. Szonja nem hagyta el! És most már nem is teheti, soha! Állkapcsát megfeszítve, gyilkos szemekkel nézett a nőre, aki a hirtelen hangulatváltástól hátra hőkölt.
- Nem hagyott el engem! - préselte ki magából a szavakat Tae sziszegve, érthetően tagolva, hogy a nő biztosan felfogja.
- Rendben TaeHyung. - bólintott a doki zavartan - Hát persze, hogy nem.
- Örülök, hogy megértettük egymást. - mosolyodott el rögtön a férfi.
*§*§*§*
TaeHyung dühösen csapta be a kocsi ajtaját, azon levezetve indulatait. Az a rohadt vén kurva megint felbaszta az agyát, olyanokat állítva, ami egyáltalán nem reális. Elvégre, hogyan hagyhatta volna el őt Szonja, ha egyszer a pincéjében van bezárva? Ostoba nyanya! Tae a csomagtartóhoz lépett, majd kiszedte a tömött bevásárló szatyrokat. Nem szeretett a városba menni sűrűn és nem is kockáztathatott, ezért szerdánként a boltokat is megjárta, két legyet ütve egy csapásra. Egy csomag gumicukrot felbontott és szájába téve egy hosszú, rózsaszín, málna ízű rudat kipakolt a járműből. A batyukat letette a küszöbnél, amíg sorra nyitogatta ki a biztonsági zárakat, aztán kitárva az ajtót becuccolt a konyhába. Hanyagul dobta le a pakkokat a pultra és a már bontott édességes zacskóval indult le a pincébe. A nyakában lógó kulccsal ismét kattintott pár zárat és sietősen lépdelt le a lépcsősoron. Ajkai széles mosolyra görbültek, ahogyan meglátta a ketrecben ücsörgő szerelmét. Veszettül hiányzott már neki és boldog volt, hogy végre ismét láthatja. Minél közelebb ért a börtönhöz, a lány úgy hátrált, kúszva a kicsinyke padlón. Arcának bal oldala kék foltos volt és fel duzzadt a tegnapi ütéstől. Haja kócos volt, ruhái koszosak. Ezzel ellentétben olyan tisztán csillogtak hatalmas kékeszöld szemei, hogy Tae bele szédült a látványba. Semmi kétség, Szonja a leggyönyörűbb és legtökéletesebb teremtés ezen a világon. Hozzá való! TaeHyung már aznap tudta, hogy az övé lesz, amikor megismerte. Ott állt a kávézó pultjánál és az eladóval veszekedett, néha más nyelvet használva. Később kiderült, magyarul beszélt, ugyanis a lány európai, azon is belül Magyarországról származik. Taenak tetszett a különleges akcentusa, az övéhez hasonló furcsa humora, a csípős megjegyzései, szép szőke haja. Szerette hallgatni lágy hangját, mikor hazájáról, kultúrájáról mesélt, a családjáról, otthoni barátairól, vagy éppen a munkájáról. Okos volt, három nyelven beszélt, abból kettőn folyékonyan, egyet pedig társalgási szinten. Örökösen vidám és pozitív volt, ami kislányosságot kölcsönzött neki. És most már mindez csakis egyedül az Övé!
TaeHyung leguggolt a ketrec elé, úgy tekintve élete szerelmére.
- Hoztam neked gumicukrot. - közölte lágy, nyugodt hangon - A kedvencedet.
Szonja nem válaszolt, csak bámult rá, ajkait összepréselve, amiből Tae tudta, előző nap kissé elvetette a sulykot.
- Félsz tőlem? - kérdezte halkan, szomorúan a lányt, aki aprót bólintott - Ne haragudj Kicsikém! - sóhajtotta - Csak dühös voltam, amiért itt akartál hagyni. Ígérem, többet nem bántalak, ha szót fogadsz és jó kislány leszel. Rendben Kicsikém? - Szonja hezitálva bár, de bólintott, mire TaeHyung szélesen elvigyorodott - Szuper. Akkor most gyere ide szépen és köszönj nekem Kicsikém. - mozgatta meg ujjait hívogatóan.
A lány beharapta alsó ajkát, majd lassú mozdulatokkal a ketrec azon részéhez mászott, ahol Tae volt. Reszketett a félelemtől és a kétségbeeséstől, mégis kénytelen volt szót fogadni, hiszen amíg jól viselkedik, Tae nem bántja és jut ideje kieszelni egy újabb szökést. Ezúttal azonban valóban ki fog jutni abból a pokolból. Szonja ledöbbent azon, hogyan lehetséges az, hogy egy ennyire gyönyörű, ártatlannak kinéző, szobor szépségű férfi, aki az elején még romantikus, figyelmes és kedves volt, ennyire őrült legyen? A lány a hideg rácsokhoz préselődött és karjaival azokon átfurakodva nyújtózkodott egy ölelésért. Megugrott a hirtelen felharsanó, szórakozott nevetésen, melyet TaeHyung hallatott.
- Nem a rácsokon keresztül Hercegnőm. - ingatta fejét vidáman és a farzsebéből előhalászott egy kicsi kulcsot, amivel kinyitotta a lakatot - Na, gyere szépen Apucihoz. - hívogatta a férfi.
Szonja nagyon küzdött, nehogy elsírja magát, miközben engedelmesen négykézláb kikúszott a ketrec belsejéből és Tae rögtön ölelésébe zárta. Arcát félig a nyaka hajlatába fúrta, félig a hajába, mélyeket szippantva illatából.
- Annyira hiányoztál Kicsikém. - simogatta a lány haját megnyugtatólag Tae, aztán kissé eltolta magától szemügyre véve pofiját - Csupa maszat vagy, le kellene fürdened. Gyere Édes, Apuci megfürdet. - állt fel a lánnyal együtt, felhúzva őt a földről.
Alex Gaskarth
Egyszer régen azt mondta valaki Kim TaeHyungnak, hogy a pszichopaták és az őrültek a világ legjobb színészei, hiszen tökéletesen el tudják hitetni a környezetükkel, hogy ők teljesen normálisok és épeszűk. Kim TaeHyung pedig eleget téve ennek a roppant bölcs mondatnak, nagyszerű színész volt. Olyan mesterien meg tudta téveszteni az embereket, hogy sokszor még ő maga is elhitte, normális. Bár már megszokta, hogy ha kilép az utcára, találkozik barátaival maszkot kell viselnie. Az átlagosság maszkját. Őket könnyen rászedte, ám egyetlen valaki volt, akivel vigyáznia kellett. Doktor Choi-val, a pszichológusával. A negyvenes éveiben járó, enyhén pufók és szemüveges nő könnyedén átlátott rajta, nem hitte el a hazugságait. Vele sokkal megfontoltabbnak és ravaszabbnak kellett lennie, mint a többiekkel. Éppen ezért rühellte a szerdai napokat, amikor hozzá kellett mennie, végig pofázni egy teljes órát a nagy büdös semmiről, miközben az a sunyi vén kurva még a veséjét is kinézi és papírra veti. Tae nagyon nem bírta a dokit, ám ügyesen megtévesztette. Egy újabb szerdán lábfejével dobolva az idegesítően tisztára nyalt parkettán terült el kényelmesen a fotelben és a fa mintákat számolgatva várta a következő kérdést. Utálta a feleslegesen elpazarolt időt, ráadásul innen kocsival fél óra az otthonáig. Neki pedig sietnie kellett, hiszen Szonja a pincében várt rá. Még mindig enyhe bűntudat gyötörte, amiért bántania kényszerült szerelmét, de végülis ő provokálta ki. Ha nem csapja be és nem akar megszökni tőle az éjszaka közepén, nem ütötte volna meg és a ketrecbe sem zárta volna be. Egészen addig unottan válaszolgatott a szokásos kérdésekre, míg Szonja szóba nem került. A lány említésére, sőt, már a gondolatára is boldogság fogta el, elvégre immáron az Övé és nem veheti el tőle senki. Örökre együtt maradhatnak.
- Szonjával tartják a kapcsolatot? - érdeklődte a pszichomókus.
- Persze. - húzódtak mosolyra TaeHyung ajkai - Skype-on, KakaoTalk-on és Facebook-on is mindennap beszélünk.
- Tehát mondhatni, nem viselte meg az, hogy elhagyta?
A férfi mosolya lehervadt. TaeHyung gyűlölte azt a szót, hogy "elhagy", pláne, ha ezt vele egy mondatban társították. Szonja nem hagyta el! És most már nem is teheti, soha! Állkapcsát megfeszítve, gyilkos szemekkel nézett a nőre, aki a hirtelen hangulatváltástól hátra hőkölt.
- Nem hagyott el engem! - préselte ki magából a szavakat Tae sziszegve, érthetően tagolva, hogy a nő biztosan felfogja.
- Rendben TaeHyung. - bólintott a doki zavartan - Hát persze, hogy nem.
- Örülök, hogy megértettük egymást. - mosolyodott el rögtön a férfi.
*§*§*§*
TaeHyung dühösen csapta be a kocsi ajtaját, azon levezetve indulatait. Az a rohadt vén kurva megint felbaszta az agyát, olyanokat állítva, ami egyáltalán nem reális. Elvégre, hogyan hagyhatta volna el őt Szonja, ha egyszer a pincéjében van bezárva? Ostoba nyanya! Tae a csomagtartóhoz lépett, majd kiszedte a tömött bevásárló szatyrokat. Nem szeretett a városba menni sűrűn és nem is kockáztathatott, ezért szerdánként a boltokat is megjárta, két legyet ütve egy csapásra. Egy csomag gumicukrot felbontott és szájába téve egy hosszú, rózsaszín, málna ízű rudat kipakolt a járműből. A batyukat letette a küszöbnél, amíg sorra nyitogatta ki a biztonsági zárakat, aztán kitárva az ajtót becuccolt a konyhába. Hanyagul dobta le a pakkokat a pultra és a már bontott édességes zacskóval indult le a pincébe. A nyakában lógó kulccsal ismét kattintott pár zárat és sietősen lépdelt le a lépcsősoron. Ajkai széles mosolyra görbültek, ahogyan meglátta a ketrecben ücsörgő szerelmét. Veszettül hiányzott már neki és boldog volt, hogy végre ismét láthatja. Minél közelebb ért a börtönhöz, a lány úgy hátrált, kúszva a kicsinyke padlón. Arcának bal oldala kék foltos volt és fel duzzadt a tegnapi ütéstől. Haja kócos volt, ruhái koszosak. Ezzel ellentétben olyan tisztán csillogtak hatalmas kékeszöld szemei, hogy Tae bele szédült a látványba. Semmi kétség, Szonja a leggyönyörűbb és legtökéletesebb teremtés ezen a világon. Hozzá való! TaeHyung már aznap tudta, hogy az övé lesz, amikor megismerte. Ott állt a kávézó pultjánál és az eladóval veszekedett, néha más nyelvet használva. Később kiderült, magyarul beszélt, ugyanis a lány európai, azon is belül Magyarországról származik. Taenak tetszett a különleges akcentusa, az övéhez hasonló furcsa humora, a csípős megjegyzései, szép szőke haja. Szerette hallgatni lágy hangját, mikor hazájáról, kultúrájáról mesélt, a családjáról, otthoni barátairól, vagy éppen a munkájáról. Okos volt, három nyelven beszélt, abból kettőn folyékonyan, egyet pedig társalgási szinten. Örökösen vidám és pozitív volt, ami kislányosságot kölcsönzött neki. És most már mindez csakis egyedül az Övé!
TaeHyung leguggolt a ketrec elé, úgy tekintve élete szerelmére.
- Hoztam neked gumicukrot. - közölte lágy, nyugodt hangon - A kedvencedet.
Szonja nem válaszolt, csak bámult rá, ajkait összepréselve, amiből Tae tudta, előző nap kissé elvetette a sulykot.
- Félsz tőlem? - kérdezte halkan, szomorúan a lányt, aki aprót bólintott - Ne haragudj Kicsikém! - sóhajtotta - Csak dühös voltam, amiért itt akartál hagyni. Ígérem, többet nem bántalak, ha szót fogadsz és jó kislány leszel. Rendben Kicsikém? - Szonja hezitálva bár, de bólintott, mire TaeHyung szélesen elvigyorodott - Szuper. Akkor most gyere ide szépen és köszönj nekem Kicsikém. - mozgatta meg ujjait hívogatóan.
A lány beharapta alsó ajkát, majd lassú mozdulatokkal a ketrec azon részéhez mászott, ahol Tae volt. Reszketett a félelemtől és a kétségbeeséstől, mégis kénytelen volt szót fogadni, hiszen amíg jól viselkedik, Tae nem bántja és jut ideje kieszelni egy újabb szökést. Ezúttal azonban valóban ki fog jutni abból a pokolból. Szonja ledöbbent azon, hogyan lehetséges az, hogy egy ennyire gyönyörű, ártatlannak kinéző, szobor szépségű férfi, aki az elején még romantikus, figyelmes és kedves volt, ennyire őrült legyen? A lány a hideg rácsokhoz préselődött és karjaival azokon átfurakodva nyújtózkodott egy ölelésért. Megugrott a hirtelen felharsanó, szórakozott nevetésen, melyet TaeHyung hallatott.
- Nem a rácsokon keresztül Hercegnőm. - ingatta fejét vidáman és a farzsebéből előhalászott egy kicsi kulcsot, amivel kinyitotta a lakatot - Na, gyere szépen Apucihoz. - hívogatta a férfi.
Szonja nagyon küzdött, nehogy elsírja magát, miközben engedelmesen négykézláb kikúszott a ketrec belsejéből és Tae rögtön ölelésébe zárta. Arcát félig a nyaka hajlatába fúrta, félig a hajába, mélyeket szippantva illatából.
- Annyira hiányoztál Kicsikém. - simogatta a lány haját megnyugtatólag Tae, aztán kissé eltolta magától szemügyre véve pofiját - Csupa maszat vagy, le kellene fürdened. Gyere Édes, Apuci megfürdet. - állt fel a lánnyal együtt, felhúzva őt a földről.
Коментарі