7.
Sunhee szemszöge
Iszonyatosan jól éreztem magamat Jimin társaságában. Annyira régen találkoztunk, majdhogynem elfelejtettem, mennyire férfias az arca. Szemei szépen íveltek, barna színben pompáznak, arcéla markáns, férfias. Ajka dús, cseresznye piros. Kezén lévő kidudorodó erei iszonyúan szexivé teszik, alapjáraton szívdöglesztő megjelenését. Tudtam, hogy nem miattam van itt, nem is Lisa vagy Jisoo, esetleg Jungkook miatt. Pontosan tudtam, hogy Kihyun műve az egész. Éreztem, hogy megfogja nézni a kamera felvételeket, mégis belementem Jungkook játékába, mert..... Azt hiszem, hogy élveztem. Sőt, kifejezetten tetszett, hogy foglalkozott velem a fiú. Nem sietettet, csupán halkan, feltűnés mentesen próbál konkrétán elcsábítani. Ismerte a bátyját, talán jobban is, mint saját magát. Ismerte minden rezdülését, minden mimikáját, hogy mi mit jelent. Mindenben támogatták a másikat, ami olyan, mintha most megváltozott volna. Olyan, mintha a két szerető testvér közé álltam volna, akik folyamatosan próbálnak meghóditani. Nem akartam trófea lenni. Csupán egy kis szeretetre vágytam, amit Kihyuntól nem kaphattam volna meg.
Ők ketten olyanok voltak, mint a menny, és a pokol, majd mikor találkoztak, a világ voltak.
Nem tudtam mit kezdjek magammal. Kettős érzelmek kavarogtak bennem, rengeteg érvvel, és ellenérvvel. Mintha a saját háborúm lenne, amibe csak én lehetek a győztes, mégis viaskodok magammal. Elém pottyant a lehetőség, miszerint egy igazán helyes férfi felesége lehetek. Mert nem lehetett tagadni, az idősebb Jeon szédítően jóképű férfi volt. Mégsem akartam élni vele. A lelkem mélyén, valahol a sötétben talán vágytam rá, mégsem voltam benne biztos. A kisangyal és a kisördög egymással harcolt bennem, én pedig csak tétlenül tűrtem, ahogy az elmém és a szívem harcol a dominanciáért.
- Akkor találkozunk majd még, ugye? - néztem a már ajtóban totyogó Jimint boci szemekkel. Vigyorogva bólintott, majd homlokomra nyomott egy puszit, és egy intés után eltűnt az ajtó mögött.
Sóhajtva, csoszogva indultam meg a szobámba, remélve nem lesz hivatlan vendégem a helyiségbe. Lenyomtam a fém kilincset, majd belöktem a faszerkezetet, és gyorsan beléptem a birodalmamba. Becsuktam a falapot, majd az ágyamra vetődtem. Az falióra halk kattogása töltötte be a helyet, amibe kellemesen áramlott be a levegő a nyitott ablakon. A beáramló szél erőtlenül játszott a hajammal, a friss, hűvös oxigén pedig szinte újraélesztette túlfűtőtt testemet. Iszonyatosan meleg volt annak ellenére, hogy már jócskán szeptember első napjaihoz közeledett a naptár. Hátamra gördültem, ujjaimat a hasamon összekulcsoltam. Loboncom glóriaként terült el a puha, fehér lepedőn, miközben szintén fehér színű pólóm kissé felcsúszott, megmutatva kidolgozott hasfalamat. Büszke voltam rá, visszanézve mennyire törékeny kislány voltam, és most mennyire erős nővé fejlődtem ki. Utáltam a régi énemet. Legszívesebben máglyára dobtam volna boszorkányságért, hisz lehetetlennek tartottam, hogy egy ember tud annyit sírni, mint azt én tettem. Elképzelhetetlenül megviselt anyám távozása, napokig koplaltam, hiába voltam gyerek. Akartam érezni fizikai fájdalmat is, hiába voltam csak hét éves. Érezni akartam, hogy vannak még érzéseim. Jobban akartam lenni, nem akartam női szülőmre gondolni. Tíz éves koromig csak sírva tudtam elaludni, napi egyszer étkeztem, ájulásig hajszolva magamat a gyakorló pályán. Kisebb féle pánikbetegség is kialakult három év alatt bennem, szimplán csak annak a tudatától pánikba estem, hogy a testőrökön kívül senki mással nem vagyok a hatalmas luxus villába. Perceken keresztül kapkodtam szaporán a levegőért, várva, hátha ismét normálisan eljut a levegő a tüdőmbe. A másodpercek túl hosszúnak, a percek túl rövidnek ígérkeztek. Egyedül, magányosnak éreztem magamat, csak akkor voltam szabad, teljes, ha pisztolyt, vagy bármilyen másik fegyvert foghattam a kezemben. Megnyugtatott, amikor a lőtéren voltam. Olyan érzés kerített hatalmába akkor, mint amilyen az előtt soha. Olyan volt, mintha szárnyaltam volna a kék égen, mégis a vízben úsztam volna. Elképzelhetetlen, fényűző érzés, ami minden alkalommal végig kísér minden bevetésemen.
Halk kopogás fejezte be gondolat menetem.
- Gyere. - mondtam normál hangnemben. Nem voltam messze az ajtótól, ezért is reméltem, hogy az illető meghallja engedélyt nyújtó szavamat. Lisa és Jisoo lépett be az ajtón, zavart, fusztrált arccal. Érdeklődve ráncoltam össze a szemöldökömet, némán kérdezve tőlük, hogy mi a gond.
- Miért sírtál? - kérdezte Lisa, jobb kezét arcomra simítva. Észre se vettem, hogy pityeregni kezdtem.
- Nosztalgiáztam. - mosolyodtam el, megtörölve a szemeimet. Elnéztem a bal oldali falra. Tele volt cdaládi képekkel, amiket mosolyogva figyeltem. Régen rengeteget használtuk ezt a házat, szinte az egész nyarat itt töltöttük, Busan békés erdejében. Tizennégy éves voltam, amikor hosszú évek után ismét bemertem tenni ide a lábamat.
Visszaemlékezés
A megszokott, friss levegő szétáramlott a tágas, egybe nyitott helyiségben. Elképzelhetetlenül szúrt a mellkasom, mintha több millió apró tűt szurkodnának bele. A sok sok jó emlék a másodperc tört része alatt futott át az agyamon, iszonyatosan nagy pánikot keltve bennem. Mély levegőt próbáltam venni, pár másodpercig a tüdőmbem tartva az oxigént.
' - Anyu nézd! - kiáltottam három évesen anyukámnak, kissé pöszén kiejtve a szavakat. Mellém sétált, majd közvetlen mellettem leguggolt, és azt a pontot nézte, amit én is mutattam neki - Ez mi? - kérdeztem az akkor még idegen, kissé furcsa bogárra mutatva. Halkan felkuncogott, majd magához ölelt, miközben elterült a fűben.
- Az egy katica. Hét fekete pöttye van, piros alapon. - válaszolta, majd arcom minden miliméterét ellepte puszikkal. '
' - Nézd anya! - szalatam felé, a sárga virágos ruhámban, két cofba fogott hajjal - Ezt neked szedtem! - nyújtottam át neki kipirosodott arccal a virágcsokrot.
-Ez a csokor olyan szép, - kezdett bele fülig érő szájjal - mint amilyen te is vagy. - fejezte be a mondatát, egy homlokpuszival - köszönöm Sunhee! '
' - Eomma, appa! - engedtem el anyukám kezét, lekesem mutogatva egy pontot. Halkan felkuncogtak lelkesedésemen, majd ők is ámulattal nézték az őz családot - Pont annyian vannak, mint mi! Ott az apuka, az anyuka, és a kicsi, aki én vagyok. - hasonlatomon csak nevetve bológattak, hiszen ők is ezt gondolták '
' - Na de appaa! - nyavajogtam - Az az nyalókám!
-Szívem add vissza neki! - mondta neki anya, miközben fejbe verte férjét. Apa halkan, megjátszva jajveszékelt, mintha annyira fájt volna neki. Odaadta anya kezébe a finom édességet, aki mosolyogva nyújtotta nekem - Tessék kincsem. - mosolygott folyamatosan, én pedig hálám jeléül egy puszit nyomtam mindkettejük arcára. '
Keserves zokogásban törtem ki, térde rogyva. A táskám halk puffanással ért földet, térdem nagyobbat kopoant a fán. De nem fájt annál jobban, mint az az elviselhetetlen súly a vállamon, és a hiány anyukám iránt, ami szépen lassan emésztett fel. Apa nem mutatott semmiféle fájdalmat, de pontosan jól tudtam, hogy ő is minden éjszaka rémálmokkal, emlékekkel, és a könnyeivel küzd. Előttem mégis mindig a hős, szerető apukát mutatta.
Visszaemlékezés vége
Iszonyatosan jól éreztem magamat Jimin társaságában. Annyira régen találkoztunk, majdhogynem elfelejtettem, mennyire férfias az arca. Szemei szépen íveltek, barna színben pompáznak, arcéla markáns, férfias. Ajka dús, cseresznye piros. Kezén lévő kidudorodó erei iszonyúan szexivé teszik, alapjáraton szívdöglesztő megjelenését. Tudtam, hogy nem miattam van itt, nem is Lisa vagy Jisoo, esetleg Jungkook miatt. Pontosan tudtam, hogy Kihyun műve az egész. Éreztem, hogy megfogja nézni a kamera felvételeket, mégis belementem Jungkook játékába, mert..... Azt hiszem, hogy élveztem. Sőt, kifejezetten tetszett, hogy foglalkozott velem a fiú. Nem sietettet, csupán halkan, feltűnés mentesen próbál konkrétán elcsábítani. Ismerte a bátyját, talán jobban is, mint saját magát. Ismerte minden rezdülését, minden mimikáját, hogy mi mit jelent. Mindenben támogatták a másikat, ami olyan, mintha most megváltozott volna. Olyan, mintha a két szerető testvér közé álltam volna, akik folyamatosan próbálnak meghóditani. Nem akartam trófea lenni. Csupán egy kis szeretetre vágytam, amit Kihyuntól nem kaphattam volna meg.
Ők ketten olyanok voltak, mint a menny, és a pokol, majd mikor találkoztak, a világ voltak.
Nem tudtam mit kezdjek magammal. Kettős érzelmek kavarogtak bennem, rengeteg érvvel, és ellenérvvel. Mintha a saját háborúm lenne, amibe csak én lehetek a győztes, mégis viaskodok magammal. Elém pottyant a lehetőség, miszerint egy igazán helyes férfi felesége lehetek. Mert nem lehetett tagadni, az idősebb Jeon szédítően jóképű férfi volt. Mégsem akartam élni vele. A lelkem mélyén, valahol a sötétben talán vágytam rá, mégsem voltam benne biztos. A kisangyal és a kisördög egymással harcolt bennem, én pedig csak tétlenül tűrtem, ahogy az elmém és a szívem harcol a dominanciáért.
- Akkor találkozunk majd még, ugye? - néztem a már ajtóban totyogó Jimint boci szemekkel. Vigyorogva bólintott, majd homlokomra nyomott egy puszit, és egy intés után eltűnt az ajtó mögött.
Sóhajtva, csoszogva indultam meg a szobámba, remélve nem lesz hivatlan vendégem a helyiségbe. Lenyomtam a fém kilincset, majd belöktem a faszerkezetet, és gyorsan beléptem a birodalmamba. Becsuktam a falapot, majd az ágyamra vetődtem. Az falióra halk kattogása töltötte be a helyet, amibe kellemesen áramlott be a levegő a nyitott ablakon. A beáramló szél erőtlenül játszott a hajammal, a friss, hűvös oxigén pedig szinte újraélesztette túlfűtőtt testemet. Iszonyatosan meleg volt annak ellenére, hogy már jócskán szeptember első napjaihoz közeledett a naptár. Hátamra gördültem, ujjaimat a hasamon összekulcsoltam. Loboncom glóriaként terült el a puha, fehér lepedőn, miközben szintén fehér színű pólóm kissé felcsúszott, megmutatva kidolgozott hasfalamat. Büszke voltam rá, visszanézve mennyire törékeny kislány voltam, és most mennyire erős nővé fejlődtem ki. Utáltam a régi énemet. Legszívesebben máglyára dobtam volna boszorkányságért, hisz lehetetlennek tartottam, hogy egy ember tud annyit sírni, mint azt én tettem. Elképzelhetetlenül megviselt anyám távozása, napokig koplaltam, hiába voltam gyerek. Akartam érezni fizikai fájdalmat is, hiába voltam csak hét éves. Érezni akartam, hogy vannak még érzéseim. Jobban akartam lenni, nem akartam női szülőmre gondolni. Tíz éves koromig csak sírva tudtam elaludni, napi egyszer étkeztem, ájulásig hajszolva magamat a gyakorló pályán. Kisebb féle pánikbetegség is kialakult három év alatt bennem, szimplán csak annak a tudatától pánikba estem, hogy a testőrökön kívül senki mással nem vagyok a hatalmas luxus villába. Perceken keresztül kapkodtam szaporán a levegőért, várva, hátha ismét normálisan eljut a levegő a tüdőmbe. A másodpercek túl hosszúnak, a percek túl rövidnek ígérkeztek. Egyedül, magányosnak éreztem magamat, csak akkor voltam szabad, teljes, ha pisztolyt, vagy bármilyen másik fegyvert foghattam a kezemben. Megnyugtatott, amikor a lőtéren voltam. Olyan érzés kerített hatalmába akkor, mint amilyen az előtt soha. Olyan volt, mintha szárnyaltam volna a kék égen, mégis a vízben úsztam volna. Elképzelhetetlen, fényűző érzés, ami minden alkalommal végig kísér minden bevetésemen.
Halk kopogás fejezte be gondolat menetem.
- Gyere. - mondtam normál hangnemben. Nem voltam messze az ajtótól, ezért is reméltem, hogy az illető meghallja engedélyt nyújtó szavamat. Lisa és Jisoo lépett be az ajtón, zavart, fusztrált arccal. Érdeklődve ráncoltam össze a szemöldökömet, némán kérdezve tőlük, hogy mi a gond.
- Miért sírtál? - kérdezte Lisa, jobb kezét arcomra simítva. Észre se vettem, hogy pityeregni kezdtem.
- Nosztalgiáztam. - mosolyodtam el, megtörölve a szemeimet. Elnéztem a bal oldali falra. Tele volt cdaládi képekkel, amiket mosolyogva figyeltem. Régen rengeteget használtuk ezt a házat, szinte az egész nyarat itt töltöttük, Busan békés erdejében. Tizennégy éves voltam, amikor hosszú évek után ismét bemertem tenni ide a lábamat.
Visszaemlékezés
A megszokott, friss levegő szétáramlott a tágas, egybe nyitott helyiségben. Elképzelhetetlenül szúrt a mellkasom, mintha több millió apró tűt szurkodnának bele. A sok sok jó emlék a másodperc tört része alatt futott át az agyamon, iszonyatosan nagy pánikot keltve bennem. Mély levegőt próbáltam venni, pár másodpercig a tüdőmbem tartva az oxigént.
' - Anyu nézd! - kiáltottam három évesen anyukámnak, kissé pöszén kiejtve a szavakat. Mellém sétált, majd közvetlen mellettem leguggolt, és azt a pontot nézte, amit én is mutattam neki - Ez mi? - kérdeztem az akkor még idegen, kissé furcsa bogárra mutatva. Halkan felkuncogott, majd magához ölelt, miközben elterült a fűben.
- Az egy katica. Hét fekete pöttye van, piros alapon. - válaszolta, majd arcom minden miliméterét ellepte puszikkal. '
' - Nézd anya! - szalatam felé, a sárga virágos ruhámban, két cofba fogott hajjal - Ezt neked szedtem! - nyújtottam át neki kipirosodott arccal a virágcsokrot.
-Ez a csokor olyan szép, - kezdett bele fülig érő szájjal - mint amilyen te is vagy. - fejezte be a mondatát, egy homlokpuszival - köszönöm Sunhee! '
' - Eomma, appa! - engedtem el anyukám kezét, lekesem mutogatva egy pontot. Halkan felkuncogtak lelkesedésemen, majd ők is ámulattal nézték az őz családot - Pont annyian vannak, mint mi! Ott az apuka, az anyuka, és a kicsi, aki én vagyok. - hasonlatomon csak nevetve bológattak, hiszen ők is ezt gondolták '
' - Na de appaa! - nyavajogtam - Az az nyalókám!
-Szívem add vissza neki! - mondta neki anya, miközben fejbe verte férjét. Apa halkan, megjátszva jajveszékelt, mintha annyira fájt volna neki. Odaadta anya kezébe a finom édességet, aki mosolyogva nyújtotta nekem - Tessék kincsem. - mosolygott folyamatosan, én pedig hálám jeléül egy puszit nyomtam mindkettejük arcára. '
Keserves zokogásban törtem ki, térde rogyva. A táskám halk puffanással ért földet, térdem nagyobbat kopoant a fán. De nem fájt annál jobban, mint az az elviselhetetlen súly a vállamon, és a hiány anyukám iránt, ami szépen lassan emésztett fel. Apa nem mutatott semmiféle fájdalmat, de pontosan jól tudtam, hogy ő is minden éjszaka rémálmokkal, emlékekkel, és a könnyeivel küzd. Előttem mégis mindig a hős, szerető apukát mutatta.
Visszaemlékezés vége
Коментарі