Sziasztok csajok.
Eljött ez a rész is.
⚠️Figyelmeztetés. ⚠️
Erős nyelvezet, és durva szexuális utalások lesznek benne.
Aki nem bírja lapozza át.
Aki meg maradt annak jó olvasást.

Love ARMY. ❤️ ❤️ ❤️







Segíts!! 

Az előttem álló az ajtó hangos kicsapódására figyelt csak fel. Az eddig agresszív tekintetét a hang irányába fordított, majd gúnyos nevetésbe kezdett. 

-Nocsak, nocsak Megérkezett a hős szerelmes. - hahotázva mondja a mondatot míg a szemét törölgette.

-Mit mondtál te fasz? - szólt vissza dühösen. 

-Csak nem megijedtél? - vágja hozzá a gúnyos kérdését. 

-Hagyd abba Namjoon! - szólok hozzá idegesen, és ugrásra készen, ha esetleg verekedésbe torkolna a dolog. 

-Nem hagyom abba baby. - fordul felé és a szemébe valami őrült csillogás vélek felfedezni, amitől a szőr is feláll a hátamon. - Megmondta! TE CSAK ENGEM SZERETHETSZ! ÉRTED? - kiabálta felém a szavakat, majd a vállam a marva próbált megcsókolni. De megmentőm hamar közbe lépett. 

-MEG.NE.PRÓBÁLD!!!- tagolja ki a mondatot neki közben a póló a gallérját markolat. 

-ÉS HA IGEN? MI LESZ? Talán megversz? - nevet a képébe. 

-Rosszabb… ne provokálj, mert rosszul jársz! - fenyegeti meg eréjesebben. 

-Akkor hajrá! Itt vagyok. Tudod Jeon nincs elég vér a pucádba megtenni! - néz rá agresszíven Nam. 

-Te beteg vagy bazd meg! Kezeltesd magad! - löki a földre exemet, majd a csuklómra mart, és úgy próbált ki vonszolni a mosdóból. De Namjoon keze megállított benne, mire hangosan feljajdultam. 

-Jimin nem megy sehova nélkülem. - jelenti ki, és maga felé rántott, miután felállt a kőről. 

-ENGEDD EL VAGY BEVEREM A KÉPED! - ordít rá Kook. 

-Gyere már úgyis megtetted egyszer! - a mondat végére elengedte a kezem, és az arcát Jk képébe tolta. - Na üss meg!? Vagy talán a szerelmed előtt nem akarsz verekedni? - kérdi tőle egy beteg vigyorral az arcán. 

-Én beteg embert nem ütök meg, mert a betegségéből kifolyólag viselkedik így. Nem éri meg bemocskolni a kezem veled. - válaszolja higgadtan vissza neki, és Jk elengedte. - Mindennél jobban szeretem Jimint! - vezette rám a tekintetét egy kedves mosollyal az arcán. Mire Nam idegesen csapkodni kezdett. 

-É… én is szeretem. - rogy le a földre, és az ölébe ejtette a kezeit. Ekkor Kook olyat tett amire soha sem számítottam. Odalépett hozzá, és óvatosan a vállára helyezte a kezét. 

-Namjoon lássuk be neked orvos kell. Ha szeretnéd segítek. Keresünk egyet és minden rendbe jön. Ha??? - beszél hozzá kedves, megértő hangon, mert igaza van tényleg beteg, és segítségre van szüksége. A földön ülő csak bólintott és könnyes szemeit kezdte el törölgetni. Majd az incidens után Tae és Kook találtak egy nagyon jó orvost, majd szereztek neki időpontot, valami Kim Seokjin a neve. Azért remélem tud neki segíteni. 







Namjoon szemszöge. 





A régmúlt eseményei

Langyos délután volt amikor először megpillantottam őt. Mármint ő botlott belém. Gyönyörű szőke tincsei rakoncátlanul álltak a fején és a dühös, de kedves tekintette egyből elrabolta a szívem. Szépséges arca, hibátlan bőre és azok a szemek, soha nem láttam olyan gyönyörű tekintetét mint az övét. A teste törékeny és kecses volt, lányokat megszégyenítő alakkal rendelkezett. És a neve nagyon is illik hozzá "Jimin"! Olyan mint egy kellemes desszert neve, vagy egy mézédes fagyi amit el lehet nyalni. De legjobban az ajkai fogtak meg, dús és pirosan ragyogtak, ami csak arra várt, hogy megcsókoljam. Ahogy így elmélkedtem az angyalról egy elég ismerős hang ütötte meg a fülem. 

-Kocc van… már foglalt. - hallottam meg ezt a mondatot, olyan düh és agresszió ébredt bennem, amit már rég nem éreztem. "Ő az enyém! Csak az enyém… nem lehet másé hozzám tartozik." Mondta az agresszív hang a fejemben. Igyekeztem mindig a közelében lenni, de ez egyben nehéz is volt. Elmém olyan perverz képeket "vetített" nekem, hogy minden áldott nap ki kellett elégítsem magam. Ami hosszú távon nem megoldás így arra az elhatározásra jutottam, hogy megkérem járjon velem. Amire igent mondott és itt szabadult el bennem az a valami. Minden áldott nap a fejem opcénabbnál opcénabb képeket képzeltem el. Birtokolni akartam és, hogy hajtson fejet előttem. Durván megalázni, majd addig dugni, amíg könyörögni nem kezdett volna, hogy álljak le. Minden nap nyomot akartam hagyni a hibátlan bőrén, hogy lássa mindenki ő az enyém. Főleg Jeon aki egyfolytában utána loholt, mint egy kiskutya a gazdája  szeretete után. Ami nálam nem egyszer szakította el az a bizonyos cérnát és egy - két pofon el is csattant, amikor elborult az agyam. Mint a focimeccs után, amikor Jimin csak úgy eltűnt, majd nem sokkal később a suli előtt találtuk meg Sütivel. Már akkor furcsán viselkedett és hot piros volt az arca. Lefogadom azzal a fasszal volt együtt és mindenféle mocskosságot művelt vele, amit velem nem akart. Ez nagyon feldühített! Ekkor ütöttem meg először, amire egyáltalán nem is emlékeztem. Akkor megígértem neki, hogy soha többet nem emelek rá kezet, de egyszerűen nem tudtam irányítani a bennem rejlő állatot. Ami ismét felszínre tört azon a végzetes napon amikor Jimint elütötte a kocsi. Az én hibám volt! Most már tudom, és megrémített az egész dolog. A baleset után teljesen megborultam, és mindenkivel lefeküdtem. Nem érdekelt, hogy fiú, vagy lány megvolt mindenki. Minden egyes este amikor új dugopartnerem volt csak Jimint kerestem mindenkiben, és mindig őt gondoltam magam alá amikor csináltuk. De amikor újra megpillantottam az iskolában az állata megint előtört belőlem. És újra megrémítettem. 

Jelen




-És most, hogy érzed magad így a sokadik beszélgetés után? - kérdez orvosom a karosszékében ülve. 

-Sokkal jobban. És már nem érzem magamban ezt a micsodát. - válaszolok vissza neki kedves hangon, és óvatosan ránéztem. Egy mosoly ült az arcán, majd elismerően bólogatott. - Ez akkor jó ?! - kérdezem kicsit feszülten, és  lassan felültem az ágyon. 

-Igen… mindenféleképpen. A gyógyszereket szed tovább, viszont az utolsó két alkalmat, már nem velem fogod végig csinálni. - mondja ki a rideg tényt és elhalkult a mondat végére, ami engem nagyon is megrémített. 

-De… de miért? Valamit rosszul csináltam, vagy talán… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szavamba vágott. 

-Nem a te hibád. - guggolt le elém, és úgy nézett a szemeimbe, ami most könnyebb úsztak. - Én vagyok a hibás… érted?! - remeg meg a hangja kissé és finom kezével le törli az arcomon végig folyt sós cseppeket. A szívem gyorsabban kezdett el verni, és egy késztetés éreztem. Meg akartam csókolni! Érezni akartam azokat a finoman ívelt ajkak zamatát. Szemezésünk közben óvatosan közeledni kezdtem felé. Nyelvemmel enyhén benedvesítettem kiszáradt számát, és vártam hátha ő fog lépni. De egy kopogás megszakította az idilli pillanatot, amit egy fintorgással le is tudtam. 

-Ki az már! - dünnyögöm az orrom alatt, de szerintem Jin meghallotta, mert az ajtóból nézet vissza kicsit szúrós tekintettel. - Jin ha nem baj most megyek. - szólok hozzá és elindultam a falap irányába. 

-Nam várj…! - szólt utána és a hangjában kétségbeesést fedeztem fel. - Ne… ne emészd magad kérlek. Egy nagyon jó orvost is találtam már neked. - próbál jó kedvre deríteni, de csak legyintettem neki és kiléptem a szobából. A szívemre ólom súlyként nehezedett az, amit az imént mondott nekem szeretett orvosom. Mióta megismertem őt teljesen megváltoztam és nem a gyógyszerek miatt hanem miatta. A kedves mosolya, az angyali arca de legfőképpen az fogott meg benne, hogy megértő, és  elfogadott olyannak amilyen vagyok. A szívem ismét hangos kalapálásba kezdett,  itt döbbentem rá egy olyan dologra, ami eddig eszembe sem jutott. 

-SZERETEM ŐT! ÉS Ő IS ENGEM. - kiáltok fel hangosan, de a körülöttem lévő idegenek figyelemre sem méltatnak. Hát ezért nem akarja végig csinálni a terápiát velem. Mert ő is szeret… hamar megfordultam, és szerelmem lakása felé kezdtem igyekezni. Tudnom kell! Tudnom kell ez az egyetlen oka lehet ennek a döntésének. Teljesen kifulladva értem a tíz emeletes lakóház elé, majd zihálva nyomtam meg a csengőt a kapualjban.

-Igen!? Ki az? - szól bele meggyötört hangon. 

-É… én vagy Namjoon. Engedj be! - szólok bele levegő után kapkodva. 

-Mi? Mi… mit keresel itt? 

-Itt mondjam el, vagy beengedsz?- mosolygok kicsit. De ekkor berregett a kapu, és én be tudtam menni. A lift helyett a lépcsőt céloztam meg, így hamarabb jutottam fel hozzá. Ahogy az emeletre értem ő ott állt az ajtóban elhűlt arckifejezéssel. 

-Nam… honnan? - kérdezz csodálkozva. 

-Bemehetek? - mutatók a nyitott ajtó felé, mire félre állt és be jutottam. Az ajtót finoman vissza csukta, majd rá fordította a kulcsot. 

-Mit keresel itt? Ez… ez etikátlan nem jöhet egy páciens az orvosa lakására!- jegyzi meg elfúló hangon, és leült a nappaliba a kanapéra, amit én is követtem. 

-Figyelj… Jin tudom miért csinálod ezt! - kezdek bele a monologomba. 

-Hmmm mit tudsz!? Szerintem semmit. - válaszol vissza kicsi remegő hangon. 

-De… tu...tudom, hogy szeretsz! És nem úgy, ahogy kellene. - nagyot sóhajtva rám vezette tekintetét. 

-Namjoon ezt ne… megpróbálom elfelejteni a dolgot. És azt hiszem sikerült is, de ha így viselkedsz nem fog menni. - temeti kezébe az arcát. Mire óvatosan finom kezei ért nyúltam, hogy lássam a csodálatos arcát, majd mélyen a szemébe nézhesek. 

-Addig így fogok viselkedni amíg meg nem mondod az igazat! 

-Menj haza! Nam… kérlek…-hangja sírástól remegett, és teljesen eltolt magától. Ekkor éreztem magamban, hogy teljesen elvesztem. Nem értem az egészet lassan felálltam a kanapéról és komótosan az ajtó felé vettem az irányt. Hamar felhúztam a cipőmet, de egy gyenge kezet éreztem meg a vállamon pihenni. 

-Sajnálom. - hallom meg sírástól elgyötört hangját mögülem, majd hirtelen fordultam felé, és hatalmas ölelésbe vontam apró, törékeny testét. Mindketten zokogásban törünk ki amit hosszan tartó ölelésünk se tudta megszüntettni. Egy idő után kezdett lecsillapodni az érzelmi hullámaink és lassan elhajoltunk egymástól. Hosszú percekig csak egymás tekintetét fürkésztük, majd egy olyan dolgot tettem, amit sohasem gondoltam volna. Ajkai hívogató színét megizleltem. Finoman kezdtem mozgatni szerelmünk első és utolsó zálogát, amikor is két gyenge kar fonódott a nyakam köré és húzott magához közelebb. Tudtam… tudtam, hogy szeret és én is őt. 

Szeretlek Kim Seokjin.