Вірші
Pest-melléki délután
Ebben a sivár békességben ülve,
Fehér fény-Naptól elvakultan,
Szikkadt fűcsomók tipródnak a talpam alatt.
Száraz barnaságuk szomjúságot kelt a térben.
Áll az idő. Állnak a nyírek. Áll a buszmegálló-pózna, ferdén, megmeredten:
A tábláról a menetrendet rég lelopták,
S a buszok is úgy járnak-kelnek, ahogy eszükbe jut éppen.
Bokáig hömpölyög a por, mégis mintha állna,
Lomha lassúságba állva: Tompaság.
0
0
37
Feléd kiáltok
Feléd kiáltok, ó hallgatag!
Feléd, te csendes rettegő!
Köréd fonódnak álmaim,
S a némaság egyre nő.
A mélybe hullnak hős szavak,
A mélybe e kedves éj,
A láthatár alá bukik a Hold,
S vele tűnik úgy a fény.
Az utcán magadban ácsorogsz,
Míg egy perc benned megkövül.
Szemeden szürke ködlepel,
Mit az alkony oly messze űz.
Érted gödörbe nyújtom kezem.
Vagy te vagy, ki parta húz?
Hosszúra nyúlnak a percek,
S e kettő szótlan szertehull.
S szótlan adtam néked,
Amit tekintettel kértél csupán,
Dúdoltam halkan egy éneket,
Míg csókra hítt a szád.
S lám: tiéd e balga nő,
Tiéd e szenvtelen kárhozat.
Mind e semmi bűverő,
S a kéretlen áldozat.
Pusztán annyit kérdek én:
Halnál-e értem, vagy inkább általam?
Szerelemért s kertedért,
Halnál-e, kedvesem?
0
0
148
Kőszobor
Szikla vagy,
Kemény és jéghideg;
Árnyékodba ülnék én szívesen.
Üldögélnék, s nem látna senki meg,
Te szikla volnál, én pedig jéghideg.
0
0
183
Szemerke
Túlcsordul és megtelíti az ember mellkasát,
Megfojtja a szívben azt, amit még ott talál.
Megbénítja a lábat-törzset-kezet
S nem ad mást, csak színeket.
Színeket.
Töméntelen színeket.
0
0
222
Úton, a végtelen fellegek alatt
Megtorpanok egy pillanatra,
Hagyom, hogy elkapjon kicsit a vihar.
Érzem, a világ épp kiradíroz belőlem valamit,
Hogy gyűlöletet véssen a helyébe.
0
0
232
Túlérzék
Értem a vakot,
Aki a szemhéja mögött világot keres
Értem a csövest
Ki alkoholban ázva várja a telet
Értem a drogost
Aki a társadalom elől menekül
S értem a remetét
Aki sosem volt még egyedül.
Érzem a csendet, érzem a magányt,
A padokon esténként
Megülő halált.
Az oszlophoz fagyott levelet,
Ahogy megdermedt hulltában.
A lendülő kezeket
Ahogy gyártják a hullákat.
Érzem az ölelést
Mikor két darab egybeforr
Két apró töredék
Lassacskán összefoly.
2
0
236
Értem.
És tessék:
Itt hever előtted az egész világ,
És te még mindig nem érted.
Nem érted, miért a mosoly
Ha ragyog a nap,
Nem érted mire a tánc,
Ha esik az eső,
És nem érted miért nevetek,
Mikor a hajamat tépi a szél.
Sosem értetted
Amit az erdő beszélt,
És nem hagytad,
Hogy átöleljen a rét.
Nem figyeltél sose a felhőkre,
A járda a talpad alatt lefoglalt...
Sosem értettem miért érdekesebb egy ezer éve a földbe taposott rágó,
Mint a szabadság az ég alatt.
Miért nem álmodtál sose az űrről,
S miért fulladtál a vidéki levegőtől?
Te nem érted a világot és a boldogságot,
De én csak téged nem értelek.
1
0
442
Tetteink
A hátam mögött ragyog a Nap
És a saját árnyékomtól nem látom
Hová lépek.
Bukdácsolok és közben elmélkedem:
Miért nem vethet inkább a jövő a múltra
Jótékony homályt?
2
0
249
Villanások I.
Rezgő, illanó vízió.
Nézem a várost a víztükörben,
A felhőkarcolók enyhén megremegnek
Mintha bármikor tovalibbenhetnének
A sárból.
Felhőpamacsok csónakáznak a pocsolyában,
S nem is tudom, hogy valójában korlátok nélkül suhannak, kavarognak valahol,
Mérföldekre a fejem felett.
Egyszerűen
Kicsiny a hitem
Ennyi szép csodához.
1
0
368
Néha
Néha meghalsz,
Néha eltűnsz.
Néha eltart,
Néha megtűr.
Néha bánthat,
Néha hangos.
Néha bágyadt,
Néha langyos.
Néha szeret,
Néha elküld.
Néha megvet,
Néha békül.
Néha nem fáj,
Néha szenved.
Néha némán,
Néha rendben.
Néha ölel,
Néha taszít.
Szemes könnyel,
Ordítva szid.
Néha vágyódsz,
Néha hányódsz.
De valahonnan
Mindig hiányzol.
3
4
392
...
Rab vagyok, nem királylány.
Igaz, toronyban ülök: a saját tornyomban. A magam rabja vagyok.
Magamnak teremtettem a rétet, a rétre az erdőt, a mindent elborító sötét rengeteget. Magam alapoztam a tornyot az egyetlen tisztáson, ahol magam vágtam vissza a növényzetet.
Én rakosgattam egyesével, öntudatlan, kínkeservben a torony minden tégláját, az összes kövét.
Én vágtam rá ajtót, ablakot, én is húztam lépcsőt a tetejéig.
Én falaztam be később minden ajtót, ablakot, én romboltam földig a lépcsőt.
Én teremtettem láthatatlan, komor fellegeket magam fölé,
Én zártam be önmagam.
És most én is ülök idefent, a torony legtetején, hideg kövek ölelésében, a vaksötétben.
Magam miatt, egymagamban.
Bár a tornyom, zord börtönöm kívülről láthatatlan, titkát őrzik a Rengeteg és hazug őreim, akiket én éltetek....
Meg akartam védeni magam.
Csak ennyi.
De nem vettem észre, hogy belülről rothadok.
Szóval, bár sem szemed, sem lényed soha meg nem találhat, kérlek,
ments meg.
Kérlek.
Mentsetek meg
1
0
688
Ne.
Hagyj most csak süllyedni,
Magamban elveszni,
Eltorzult lelkemmel
Óriásit tévedni.
Engedd, hogy zuhanjak,
Elmémben bolyongjak,
Remegő kezemmel
Egy ajtón benyissak.
2
0
651
Képzelgések
Hangok a szélben.
Gyermeteg álmok.
Felém repülnek
Ezernyi szárnyon.
Fülembe másznak.
Lelkemen ülnek.
Éjjel az árnyak
Elcsendesülnek.
Nappal a rémek.
Szörnyeteg átkok.
Mellettem élnek
Hatalmas lábon.
Képükön fintor.
Megvető álarc.
Nem vagyok itthon
Itt e világban...
4
0
316
Átkozó szavak
Gondoltad volna,
Hogy eljön az a nap,
Mikor a nehézség
Új embert szorongat?
Érezted volna,
Hogy eljött a végzet,
Mikor nem is éltél,
De tested elégett?
Láthattad volna,
Hogy nem lesznek többé
Álmok s vágyak,
Mik ringatnak örökké!
Tudnod kellett volna,
Hogy a világ miben éltél
Romokká lett,
Mint minden miben hittél!
Halgathattál volna,
Hogy az emberiség
Elérje szánalmas,
De méltó végzetét!
Kérdésem s vádam
Futó tűzként érjen
Ajkadon egy álom
Mégis tovább éljen!
4
0
373
