Három lábon állt. Egy kis szék. Nem volt értékes, sem egyedi. Egy szalagon gyártott hetvenharmadik darab, amit egy csúf sapkás vénember vett még hetvennyolcban.

Meggyötört lábak, rossz egyensúly, újraragasztott illesztés, repedt szél, megnyomott közép, ami az emberünk medencecsontjától lapult be. Szóval kövér. Volt.

A széknek az emeleti bérlakásban az ajtótól nézve keleti oldala letört, száradt vér fedte a tömör felületet.

Amatőr, kukába nem dobunk gyilkos fegyvert.

A szék ott állt a szoba közepén, jellegzetes illata belengte a lakást, de távozott Mrs. Hudson és az ajtófélfa között. Az öreg hölgy - aki egyáltalán nem volt a bejárónőjük - teát hozott a két férfinak és a negyvenes éveiben járó özvegynek. Sherlock ott ült a szék mellett; néha megszagolta, megkopogtatta, néha fejre állt, és úgy nézte, néha aláfeküdt.

Semmi. Mégsem lehet amatőr a gyilkos.

- Sherlock!

- Igen John? - kapta fel a fejét Holmes.

- Meg sem hallgatta a hölgy - pillantott a molett nőre - panaszát. Figyeljen már!

John idegesen kopogott a tollával az üres jegyzetfüzetén.

Sherlock egy másodpercre sem vette le a tekintetét a székről, de fejjel egy kicsit nyitottabban a nő felé fordult, aki rémülten bámulta a tanácsadó nyomozót. Úgy nézett rá, mint aki mindjárt hívja a mentőket, hogy vigyék be kivizsgálásra, nincs-e valami baja. John már korábban is megjegyezte, hogy semmi probléma, csak szociopata, aki, ha unatkozik, drogozik és lövi magát, ráadásul nikotin tapaszok sorakoznak az alkarjain, de az özvegyet ez nem nyugtathatta meg eléggé. Vagy csak nem volt elég meggyőző a hangsúly?

- Mondja már, az ég szerelmére! - kiáltotta Sherlock. - Most akkor teázni jött vagy... Ó, Mrs. Hudson! Rakja már le azt a tálcát, és menjen innen, mert túl hangosan kattog az agya. John, maga is fogja be!

- Meg sem szólaltam - mormogta borostája alatt Watson.

- Nem, de túl han... Mrs. Hudson! Kifelé! Ne csörömpöljön a tálcával!

Az öreg nő nem valami finoman lecsapta az asztalra - mert idáig szépen akarta letenni -, majd sértődötten elviharzott fenn pipiskedő orrával. A teáscsészék tartalmának fele kiment, de amúgy sem ivott volna senki belőle.

Mielőtt Sherlock újból leordíthatta volna az özvegyet is, John kérte meg udvariasan, hogy mesélje el, mi történt. Azért Sherlock hozzátette, hogy részletesen.

Reszkető hangon szólalt meg a molett hölgy.

Szűkülő pupilla, sok pislogás, reszkető kezek, kidagadó erek a nyakon, izzadó homlok, a ruhája gyűrött, még néhol összetapad az esőtől, esernyő sehol, a kabátja egy szőrmesál, ami nem vizes, egy taxi messzebb megállt. Nem akarja, hogy tudják, itt van. Sokszor néz hátra, fél, hogy követik. Szétnéz a lakásban, fél, hogy meghallják. Megfenyegették?

- Egy hete kezdődött... - szólalt meg halkan, és a székben fészkelődni kezdett.

Hazudik.

- Jó, jó, haladjunk, nem érdekel. Mikor történt a gyilkosság? - tette keresztbe a lábait, majd kényelmesen hátradőlt. - Részletesen!

- Sherlock! - morgott John. Az említett lepisszegte.

Összevonta a szemöldökét.

- Egy hete.

- A férje eltűnt, maga mégis biztos benne, hogy gyilkosság történt, és én hiszek önnek. Már csak a szék miatt is.

Sherlock felsóhajtott.

- Kérem, folytassa - nyújtotta felé a kezét.

Az özvegy megköszörülte a torkát.

Hazudni fog.

Nem szól közbe.

- Otthon történt.

Mégis közbeszól.

- Nem, éppen horgászott. Maga is vele volt. Azóta nem mosott hajat, ma tervezte, igaz? A nők így szokták. Egy hét - Megrázta a fejét. - Négy nap. Érezni még gyengén a hús szagát. Ostobák... Mindent nekem kell megmagyarázni? - Elcsitította Watsont, mielőtt válaszolt volna. - Még nem végeztem. Ugyanabban a cipőben van, mint akkor. Még nem takarította le róla sarat, itt, Londonban pedig az elmúlt héten valami csoda folytán nem esett egy csepp eső sem. Szóval olyan területen voltak, ahol igen. London környékén, mert a házuk a külvárosban van, a maga korabeliek pedig nem kocsikáznak pár halért több száz kilométert - Csak egy mély levegőért is, de megállt. - Maga és a férje, akivel igazából csak összeköltöztek, törvényesen nem is házasok - biccentett az özvegy gyűrű nélküli ujja felé - egy észak londoni kertes házban élnek - A zsebéből egy elegáns mozdulattal kihúzta a telefonját, és pötyögni kezdett. - Az egyetlen hely, ahová mehettek, az a Londontól pár kilométerre eső Colney Heath-tó.

A nő elképedve, John pedig a homlokát ráncolva kukucskált az ujjai közül Sherlockra.

- Honnan tudta, hogy egy észak londoni kertesházban lakunk?

- Nos, Ms...

- Joanna - segítette ki a nyomozót.

- Ms. Joanna. Nem ártana levenni azt a bilétát a repülés után a táskájáról, mert nem csak én fogom kitalálni, hogy hol lakik, hanem valami egészen más ember is, aki nem segíteni akar majd magán.

Megrándul a keze, a fogai megcsikordulnak. Ideges?

- Sherlock, magánál az ember nem találhat őrültebb alakot! - nevetett Watson.

- Ezt bóknak szánta?

Joanna is elmosolyodott.

Látszólag enyhül a hangulat, már nem szorítja annyira a táskáját, és a homlokán sem duzzadnak ki az erek.

- A kertesházat hogyan találta ki? - vetett fel John is egy kérdést, hogy Sherlock befejezze a monológját, és ne maradjanak elvarratlan szálak.

- Nézzen a hölgyre John! Elmondjam a nyilvánvalót? Szagoljon bele a levegőbe, lásson! A cipője koszos, de drága. Nem sajnálja, otthon van belőle biztos vagy még négy ugyanilyen. Most voltak az ünnepek, a szobalányok szabadságon, ezért nem takarította még le senki a cipőt. Miért nem vett fel másikat? Mert azt szeretné, hogy olvassak belőle. Kíváncsi rám, ezért fújta be magát Lacoste Pour Femme-mel, ami egy elég drága parfüm, nem áldozhat rá mindenki egy üvegre harminc fontot. A nyakában egy százszázalékos arany nyaklánc lóg, legalább harminc centiméter, a fülében már csak egy tizennyolc karátos karika, de drága. A ruhája, attól eltekintve, hogy ódivatú, egy értékes antik darab, egy helyen lehet csak kapni, egy apáról fiúra szálló francia manufaktúrában. A haja rendezett, pedig milyen sietve jött fel a lépcsőn; nagyon jó fodrásza van, Ms. Joanna. A táskáján lógó reptéri biléta alapján a férjével - itt Sherlock gúnyosan elnyújtotta a szót - egy jó nagy utazásra mentek Rio De Janeiro-ba egy hétre vasárnaptól vasárnapig, az pedig nem kevesebb, mint nyolcezer font két személynek oda-vissza, az ottani luxushotelekről pedig már nem is beszélek. Azt hiszem, mindent említettem. Bizton állíthatom, hogy egy ilyen pár, mint ők, nem éppen egy ilyen bérlakásban laknak, mint mi.

Lassú, kimért taps.

- Bámulatos, Mr. Sherlock Holmes. Ámbár... - grimaszolt Joanna.

- Ámbár mi? - Vonta össze Sherlock a szemöldökét.

- Ámbár egy dologban tévedett.

- Miben?

- Magából nagyon jó színész lenne, drága Mr. Sherlock Holmes.

Mint egy kígyó. Éppen a zsákmányára vadászik.

- Sherlock, ezt hogy érti? - kóvályog tompán John hangja Holmes füléhez.

Ő most nem a kollégájára figyel. Hanem a nőre.

Keresztbe teszi a lábait, azt akarja, hogy imponálóbb legyen. Még remeg, de már nem a félelemtől. Okos nő. Most is belőle olvas, szinte már kiismerte magát rajta. Azt is tudja hová nyúljon, ha valaki pisztolyt rántana ellene - közvetlenül Sherlock ingzsebében van egy, a nő széke alatti imbolygó deszka mellett beszorítva és John kezében. És mindezt csak egy pillantásból még akkor, amikor segítséget kérve berontott az ajtón, valamint a falon lévő lövésnyomokból és azoknak irányából.

- Mr. Holmes, maga egy jó ember, de már látom a lyukat a mellkasában.

És van kettő a cipőiben is.

Egy pisztoly Johnra és egy az ajtóra. Kattanás.

- Most pedig hallgasson meg úgy, hogy nem pofázik bele abba, amit mondok, vagy lelövöm a bejárónőjét és a kollégáját!

Sherlock intett neki.

- Mondja nyugodtan Ms. Joanna - Meg sem mozdul a fotelben, sőt, még el is helyezkedik. - Hallgatjuk.

Az özvegy megfeszül, végre elmondhatja, miért is jött ide, de arra nem gondol, hogy a sok fecsegés nem azért volt, hogy idegesítse. Sherlock csak húzta az időt, ameddig csak a fonál engedte. Tényleg egy jó színész.

- A férjem tényleg meghalt, és igazából nem is maga téved ebben a szobában a gyilkos kilétéről, mert maga pontosan tudja, hogy ki ölte meg, hová lett a hulla és miért van itt ez a szék. De Mr. John Hamish Watson, maga azt hiszi, én öltem meg, mert a férjem gazdag, nagy háza van és nekem egy kínálkozó alkalmam, hogy betörjem a székkel a koponyáját a sűrű nádasban, és bedobjam a tóba, hogy lesüllyedjen a legaljára. De higgye el, igazat mondok, ha azt állítom, hogy nem én öltem meg, és csupán a gyilkost ismerem! - Egy hirtelen feltörő sírógörcsöt elfojtva Joanna folytatta. - Én szerettem férjemet!

Igazi érzelmek, fáradó kéz, a pisztoly nem igazi.

- Aznap... aznap elmentem vele horgászni. Csak ő és én - hüppögött. - Segítettem neki lepakolni a kellékeket a partra, aztán elmentem napozni. Talán egy óra telt el, és visszamentem hozzá, de ő nem volt sehol. Először az jutott eszembe, biztosan csak mosdóba ment, vagy ilyesmi, de... A cuccai fel voltak túrva, a botja eltört, a csali kiborult, a széke fele pedig le volt törve. Mindent vér fedett. Test nem volt ott. A rendőrséget nem akartam hívni, mert engem gyanúsítottak volna. Elhajtottam. Ott aznap esett az eső, és mire délután visszamentem, a vér eltűnt a horgászbottal és a csalival együtt. Csak a szék maradt ott, de az úgy, ahogyan otthagytam.

Sherlock magát megjátszva bólogatott, de inkább az ablakon kifele nézett.

Valamit látott, vagy csak bámult a semmibe?

- Ma pedig azért jöttem el ide, mert...

Leengedte a pisztolyt. Mrs. Hudson leszaladt a lépcsőn, John tartása pedig elernyedt, és felsóhajtott.

- ...mert tudom, hogy a gyilkos maga, Sherlock Holmes.