Azonnal lebuktam egy óriási faldarab mögé. Nagy levegőt vettem és kikukucskáltam a fal mögül. A háztömb egyik ablakában állt valaki és abba az irányba nézett, amerre én voltam. Első ránézésre fiatalnak tűnt, nagyjából annyi éves lehetett, mint én. Második ránézésre azt is megállapítottam, hogy fiú. És nem mellesleg észbontóan helyes. "A francba!", gondoltam. "Miért kell a jó pasiknak a rossz oldalon állniuk?"
  Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad én bizony elhúzok onnan. Kit érdekel, ha az a srác észrevett? Maximum holnap ilyenkorra halott leszek. Na jó, azért az utolsót nem gondoltam komolyan.
  Lassan elszámoltam magamban háromig, aztán felpattantam, és rohanni kezdtem. Persze nem őrült módon, hanem ide-oda cikázva és bujdosva, sőt egészen más irányba, mint amerről jöttem. Végül kifulladva beugrottam a legközelebb eső háztömb ajtaján és lihegve nekidőltem a falnak. Nagy meggondolatlanság volt ez, hiszen az épületben akár ellenség is rejtőzhetett volna. És itt most azon van a hangsúly, hogy volna. Mert a tömb teljesen lakatlan volt. Attól a naptól kezdve az a háztömb lett az otthonom.
  Pár nap alatt a környéket is kiismertem. Három háztömbnyire, tőlem balra a harmincas számkörzetbe tartozó lakóházban szintén elbújt egy férfi. Egyszer találkoztunk csak, és akkor rohadtul megijedtem. Nem azért, mert ijesztő volt. A fegyvere miatt. A puskaszerű izé a válláig ért, amikor a csövét lerakta a földre.
  Maga a férfi a nagyapám is lehetett volna, őszes hajával, szarukeretes szemüvegével, amit valamiért soha nem láttam rajta, mert mindig a homlokára tolva hordta. Szerintem látta rajtam, hogy félek, mert kedvesen elmosolyodott.
  - Bocsánat, ha megijesztettem. Nehogy azt higgye ám, hogy bántani akarom.
  - Ugyan, semmi baj. Csak, tudja, kicsit ijesztő ez a...hogy is mondjam... izé - böktem állammal a fegyver felé.
  - Ez nem "izé", ahogy kiskegyed mondja. - Megpaskolta fegyver csövét és büszkélkedve rám nézett. - Ő itt a Rozi.
  - Rozi?
  - Bizony!
  Ha nem lett volna a fegyver, tuti körberöhögtem volna. De tekintettel Rozi jelenlétére, inkább nem tettem.
  - Igazán...öhm...szép - próbálkoztam.
  - Úgy gondolja? 
  - Igen.
  - Köszönöm a bókot - biccentett a bácsi, aztán intett egyet. - Na, viszlát,kisasszony! Nekem és a jó öreg Rozinak pihenésre van szükségünk - indult el az épület felé.
  Hirtelen megsajnáltam. Innen jól látszott, hogy milyen sovány és hogy milyen fáradt. Ott volt bennem az érzés, hogy segítenem kéne neki.
  - Várjon! - szóltam utána. A bácsi kíváncsian megfordult és megvárta míg odamegyek hozzá.
  - Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de... - kezdtem.
  - Mondja csak! - biztatott. 
  - Mikor jutott utoljára élelemhez?
  A bácsi szemöldöke felszökött a homlokán és kicsit mintha megijedt volna. 
  - Két napja... Miért kérdi? - kíváncsiskodott.
  - Csak mert... - Lekaptam a hátizsákomat és kiszedtem belőle egy csomag kekszet, meg egy literes palackot, teli vízzel és felé nyújtottam. - ....akkor szeretnék segíteni. 
  Azt hiszem annál szebbet, mint amikor ez a bácsi meghatódott, még nem láttam. Eltette a csomagot meg a palackot és egy könnycseppet elmorzsolva elköszönt tőlem. Megvártam, míg eltűnik az épületben, aztán elindultam vissza a saját tömbömbe.