„Nincs rosszabb annál az érzésnél, hogy elmegyünk az életünk mellett, csak mert (...) nem maradunk hűek legmélyebb értékeinkhez, a gyerekhez, akik egykor voltunk, az álmainkhoz.”

Raphaëlle Giordano ー Élet



"Jussunk ki Japánba"

Ez a mondat valakinek örültség, valakinek pedig értelmetlen,
de egy biztos: nem lehetetlen.

Viszont ott vannak a hátráltató tényezők és ismerjük be: hátráltató emberek is léteznek, sőt a legtöbben azért adják fel ezt az álmot mert, lebeszélik róla.
„Áh, úgy se lesz annyi pénzed.”
„Sose tudod megtanulni azt a nyelvet.”
„Tanulj inkább kínait, azzal itthon is megélsz, van annyi itt mint, a fűszál. ”
Velem is próbálkoztak és volt is realitás alapja a dolgoknak, elvégre nem gazdag családban nevelkedtem. Mondanám inkább kellemes középosztálybeli életnek, akik néha felső kategóriás dolgokkal kényeztetik magukat.
Utazások, szuvenír, egzatikus ételek, színházba járás, sok dimenzionális mozik.
Persze, ezeket is csak kevésszer. Egyszer-kétszer egy évben de, figyelve a pénzre. Vagyis ők figyeltek. A családom figyel, viszont én, a bátyám Benjamin már más kérdés vagyunk.
Ő külföldön él, egy olasz lánnyal, aki már a felesége és a babát tervezik.
Megszámlálhatatlan helyen voltak már nyaralni és ez miatt nem is kell mondanom, hogy ha kérdezve van: „Nincs semmi pénzünk.”
Teljesen megértem. Nekem sincs felesleges emberekre és dolgokra pénzem. Nekem se volt.
Apám bezzeg ki is tagadta. Azt mondta neki csak egy fia van, az öcsénk Billy.
Billy, számára minta gyerek volt.
Egy áldozati bárány, akit úgy irányított mint Hitler a németeket.
Durva hasonlat?
Nem durvább mint, a valóság.
Félre értés ne essék, én szeretem az öcsémet és a bátyámat is ugyan úgy, de meg kellett hoznom ezt a döntést ha, nem akartam a kis sziget országban maradni és hallgatni: "Milyen minta család is ezek a Rosso-ék!"
Lassan kezdtem magamtól is megilyedni hogy, tanultam be azt a színdarabot amit, majd Bill is követ.
Egyszerűen nem tudtam végig nézni ahogy, a - még - könnyen manipulálható gyerek csupa olyan példát lát és hall hogy, az álmok, csak a gyerek korig tartanak és ott is maradnak, mert ezt jelenti felnőtté válni. Én nem akartam ezt.
Nem akarok felnőni, ebben az értelemben.
Nyelvet tanulni szívás.
Főleg, ha az ember lánya mindenhogy tud tanulni, csak szárazon nem. Persze külömböző teknikák és a tizenéves évek felhasználása könnyítik a helyzetet de, ez csak addig segít amíg nem ázsiai nyelvről van szó.
Ha ahoz nincs érzéke vagy, érdeklődése az embernek, az esélytelenek nyugalmával indul.
Szerencsémre én nem így kezdtem ugyanis, abícióm és érdeklődésem több volt a kelleténél.
Az összeget mindenre elökotorni? Pénz,pénz,pénz!
Nem mondom hogy egyszerű de, az elszántság, kósza borravalók és a család - tágabb körben - határozottan  nagy segítség. Pláne ha nem kell mindent egymagad fizess, hisz lehet csillogni azzal - ha már elkezdtem - hogy, az ember gyereke, az ő lánya, ilyen nehéz nyelvbe vágta a fejszéjét.
Bizony, én ezt a kiskaput amikor csak tudtam ki használtam és egy fillért se bánok. Sajnálom. Sajnálom viszont azokat akiket itt kell hagynom és a gyermekkori helyeket ahol fel nőttem az álmaimhoz.
Ahol megálmodtam ezt az utat.


- Édes Istenem. - nyögöm ki az első olyan mondatot, ami kijött a torkomon.
Eddig fel se fogtam mi történt velem. A repülőn elnyomott az álom és a kezdeti lelki nyugalommal szálltam le. Jobbra-balra haladva monoton léptekkel, a folyosókon és a nagy tereken át, egészen a kijáratig. Fel se fogtam csak sodródtam kábán, fáradtan az időeltolodástól.
Ott érzékeltem a friss levegőn - már amennyire annak lehet mondani - igazán hogy, kezdődik a kaland.


„A jó álomhoz az kell, hogy a kétségek elüljenek és a remény virágozzon.”

Justina Chen Headley