- Mit keresel itt... - húztam fel az orrom mérhetetlen undorom kifejezése képp. Mit keres itt?! Nem volt elég a múltam elrontania? Most már a jövőmet is tönkre akarja vágni? És miért ilyen kicseszett helyes, amikor a világon ő a legrondább belül?!

- Én is örülök, hogy látlak! - vigyorgott rám, amit a szokásos kacsintása kísért.

- Ha örülnék, mondtam volna.

- Ugyan, tudom, hogy bearanyoztam a napodat azzal, hogy megjelentem. - vigyorgott tovább, mintha egy tíz éves lenne, aki épp most győzte meg az anyukáját, hogy hadd ehessen három gombóc fagyit a szokásos kettő helyett. Én csak mogorva pillantásokkal díjaztam mondandóját, ám ekkor közelebb lépett, és mintha bármit megtehetne a világon, úgy simított végig meleg tenyerével arcomon. Szívem enyhén megdobbant, ám elvarázsolt tekintetét látva azonnal észhez tértem, és löktem el kezét magamtól.

- Ne nyúlj hozzám, egyáltalán honnan tudod, hogy megteheted?! Miből gondolod hogy nincs barátom?! - mondtam keresztbe tett kézzel, mire ő csak hangos hahotázásba kezdett.

Egyre jobban idegesít...

- Ugyan, Mad. Ismerlek. Egyáltalán volt valakid a szakításunk óta?! - lökött finoman meg. Nem azért, mert bántani akart volna. Csak régi ,,jó" szokásához híven cukkolni akart engem.

- Szakításunk?! Ez komoly? Ne finomíts a dolgokon! Így úgy tűnik hogy közös megegyezés alapján szakítottunk. Még csak ki sem volt időm mondani, ugyanis megcsaltál! Te szakítottál, nem MI szakítottunk. A kettő nem ugyanaz... - akadtam ki teljesen, majd csuktam volna be az ajtót, hogy legalább még négy évig ugyanúgy ne lassam, mint ahogy az az elmúlt években is volt, de hangja megállított;

- Most mi van, Mad?! Ne csináld már!

- Ne hívj így! - tártam ki ismét az ajtót, mintha valami tánc mozdulatot hajtanék végre. Egyszer ki, egyszer be.

- Miért ne, hisz állandóan ideges vagy....

- Oh, fogd be! - dörrentem rá, melyen ő csak jót derült.

- Látod, most is... - vigyorgott, mint a vadalma.

Hát azt hiszi győzhet?!

- AXEL! HIHETETLEN VAGY! - ordítottam, mellyel saját magam szabályát szegtem meg, miszerint idiótákra nem fecséreljük az időnket, a hülye pedig akkor sem ért meg, ha kiabálsz...

- Az ágyban? Hát igen... - sóhajtott, majd beletúrt tökéletes frizurájába.

Hát győzött...hogy rohadna meg...

- Nahjó - sóhajtottam, hátha csillapíthatom ezzel belső dühömet, és nem folyamodok gyilkossághoz, a békén érdekében. Mikor sikeresen megelőztem kitörni készülő gyilkos énemet, nyugodtabban folytattam - De komolyan Axel, mit akarsz? - kérdeztem meg már kicsit fáradtabban. Ő némán beletúrt tökéletesen beállított hajába, majd megkomolyodva rámpillantott;

- Bemehetek?

...

- Te hülye vagy! - reagáltam még a legbékésebb módon az előttem álló idióta mondandójára, melyet az elmúlt húsz percben mesélt el.

- Maddie, ez komoly, segítened kell! Ha kitiltanak, vége mindennek. Az egyetemnek, a karrieremnek, mindennek! - Igen, amit Axel mesélt az nem más, minthogy lusta dög módjára nem ment el a hivatalba, hogy beváltsák az állampolgárságát - ellenben velem, hisz én ezt már jó pár éve megtettem a szüleimmel, mivel az egyesület államokba terveztem egyetemre járni, anya és apa pedig csak követtek ide - így Kanadai származásunkat tekintve nem tartózkodhat tovább az államban. És most mi az ötlete?! Ez a zseni kitalálta, hogy akkor ő bizony házas férfivá válik, mert házasság kötés esetében nem kell elhagynia az országot. Jah, és elfelejtettem a lényeget! Engem akar feleségnek! Ezt a barmot...

- Erre gondolhattál volna akkor, amikor nem mentél el beváltani az itt tartózkodásodat... - jegyeztem meg gúnyosan, ám Axel szomorú szemeit látva most az egyszer abba hagytam a szemrehányást - Különben is, miért pont én?

- Mert te nem szeretnél belém. Szépen elválnánk, aztán soha többé nem kell látnod. Ígérem!

- És mi van, ha te szeretsz belém?

- Most csak viccelsz, ugye?!

- Igaz, Axel Johnson semelyik lányba nem szeret bele... elfelejtettem... - mondtam meggondolatlanul, ám arcát látva furcsa érzés kerített hatalmába. Talán szeretett engem?! Mármint mielőtt megcsalt, azelőtt meg sem kérdőjeleztem volna, de...mindegy, túlagyalom... - És? Mit kell tennünk, hogy összeházasodhassunk? - sóhajtottam megadva magam.

- Tehát akkor benne vagy? - csillant fel a szeme, mely hatására úgy éreztem, jól teszem, amit teszek. Egy bólintással válaszoltam, így folytatta- Csak jobban meg kell ismernünk egymást, meg kell tudnunk egymásról azokat a dolgokat, amik kimaradtak az elmúlt években... így a hivatalban amikor kikérdeznek minket, jobb esetben minden kérdésre választ tudunk adni, és házastársak leszünk. Nyugi, utána pár hónap, és beadjuk a váltást.

Hogy én itt meg mekkora bajba fogom sodorni magam...

- Egy feltétellel! - emeltem fel mutató ujjam szigorúan.

- Hallgatlak!

- Mivel minden lány arról álmodik, hogy majd a tökéletes férfi egyszer megkéri a kezét, nekem meg csak TE jutottál... - tartottam hatás szünetet, ám Axel felháborodottan beleszólni készült, melyet mutató ujjammal és mérges tekintetemmel sikeresen megakadályoztam - legalább akkor már hadd legyen egy normális lánykérés.

- Hogy mi?! - nézett rám, mintha épp a Bibliából idéztem volna.

- Kérj meg, Axel! - kiáltottam, ám nem mozdult, csak idiótán méregetett - Térdre te barom!

- Mi a f...

- Ennyi jár nekem! - mondtam, majd keresztbe tett kezekkel néztem, ahogy térdre ereszkedik, és finoman megfogja jobb tenyerem.

- Madison Elle Braun, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? - kérdezte gúnyosan, majd állt volna fel, de én visszarántottam.

- Hova, hova? Gyűrűt is kapnak a menyasszonyok!

- Honnan szerezzek neked gyűrűt, Mad?! De most komolyan! - méregetett, majd oldalra fordulva megpillantott egy játék gyűrűt, amit a bevásárlóközpont automatáiban lehet nyerni. Nyújtózott egyet, majd megszerezve a gyűrűt az ujjamra húzta.

- Ideiglenesen megteszi, de holnapra szerezz egy normálisat...Azt hiszem élvezni fogom ezt a házasságot! - vigyorogtam, ugyanis Axel Johnson konkrétan úgy táncol, ahogy én fütyülök...

...